|
[Válasz a Huszadik
Század körkérdésére]
Egyenesen
parancsolóan apostoli, váteszi valami sohase volt az írás, s a demokráciák
erjedés-korszakaiban egyre kevésbé lesz és lehet az. Ott sem, ahol gyilkos
puritánság jegyében köztársaságot épített, s ott pláne nem, hova még csak
silány erkölcsönkívüliségében jutott el hazugul a demokrácia. A politicienek, e
modern közéleti kalandorok elszaporodása, a sajtó fejlõdése és üzletiessége s
az olvasók növekvõ óriási száma egyformán áruvá teszik az írást. De a politikai
kupeceknél sem írásban, sem szóban szigorú követelõi a politikai tisztességnek
nem lehetünk. Csak az a politikus vétkezik írásának áruba adásakor, aki nevének
és személyének nagy altruista ideálok hangoztatásával s a tömegek irányítására
állásával a legteljesebb morális megbecsülésre pályázik. Az új sajtó s az új
tömegliteratúra szükségessé tett s kifejlesztett egy újfajta hírlapírói,
illetve írói képességet: készen, könnyen, ügyesen, megejtõen írni a
kiadóhivatal s a legnagyobb számú s legkisebb értelmességû publikum számára.
Ezek az írók, hírlapírók, ha mellékesen még politikus-csukácskák is, egészen
bátran árulhatják a tollukat. Ezeknél az írás egyszerû áru, meggyõzõdésük pedig
az, amit velük haszonért íratnak avagy legjobb esetben egy kis csinált
hangulat. Még mindig megmaradnak azonban a régi[,] kissé komikus, de majdnem
félisteni konceptusban a vezetõk vagy vezetni akarók, akiknek egész nevükkel,
testükkel harcba kell menniök hirdetett igazaikért. Ezek nem alkudhatnak, nem
kupeckedhetnek, s ezeknek a munkájára semmiképpen sem érvényesek, enyhítõen
sem, a testi munkára vonatkozó erkölcsi szabályok.
HSz 1912. május
Ady Endre
|