95. JÁSZI OSZKÁR KÖNYVE

(A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés)

Tegnap óta vagy alig három gyönyörû, kis lustrumocska óta, itt Magyarországon, van valamink, amit névben, zászlóban halálra gyaláztak, s ami még sohasem volt. Magyar szabad­ságnak hívták ezt a legyalázott valamit, melyet buta kongású gonosz hangok ordítottak le hazug, piszkos, szentetlen ósdiságú lobogóról. Betûk a betûtlenség korából, hazafias jelszó az útonálló ragadozás patriótáinak falánk száján, levegõ a kénköves barlangokban, úri istentelenség. De, íme, a havas, hatalmas, bíró és tisztító Idõ ki tudta mosni sok zászlóval együtt a Rákóczi-zászlót is, amelyen vidámsággal olvashatóan vidul: pro patria et libertate. De, íme, hazához-tartozást és szabadságot kellett kapnunk végre s Jászi Oszkár lelkét, ki léleknek magyarsága senkiével össze nem hasonlítható. Tehát együtt: a hazafiasság újrakeresztelõ szakramentumát, Jászit, a szabad szabadságot s azt a magyarságot, amennyi s amilyen még sohasem lehetett. S kaptuk a nagy, örök-új igaz igazság-ideáknak egy minden idõk óta ritka tudatosságú, elhivatott, harcos hõsét, kiben minden ébredt s homlokával a legnagyobb Szfinx lábát érintõ magyarnak nagy kedve telik.

Igen, Jászi Oszkár a legnemesebb harcosok közül való, a hérosz-legendák igazolója, õ, aki a legendáknak már-már legendás cibálója, õ: a véreskezû mûvész. Géniusza némileg azoké a nagy hadvezéreké, akik úttalanul érkezvén, hadseregüket még jóformán össze sem szedték, elõbb utakat vernek neki a zordon Alpokon át. De a hannibáli, a napóleoni pszichénél fejlettebb, emberibb, forróbb az övé, mert gyõzni szeret ugyan õ is, de közben minden fájdalmaknak együttszenvedõje. S ez a nagyszívû, örökké munkás, imponálóan és szépen aszkéta-életû együttszenvedõ vállalta helyettünk a vidámságot, a bízó örvendezésünket is, kiknek bizalom és örvendezés nem jutott. Ez teszi evangéliumszerûvé munkáját, életét, írását, s ez teszi egy kissé evangélistává is, akinél különben szerencsésebb toborzó és lélekhódító kevés akadt.

Szeretném elképzeltetni ma induló, kultúrás és célos magyarral, mi volt akkor, amikor még Jászi Oszkár is csak a verendõ utak kezdetlen pontján állott a nagy változtatók csüggeteg, szomorú készségével? Amikor talán már sokan készültek errõl-arról, indulatosan, célt és embert se látva, istenkísértõ sötétben, vaktában, zavarosan. A nagy harcosok harci útjai szélesülnek, szûkülnek, el-el is kanyarognak, változnak, nõnek, csöndesednek, s ez helyes és jó, mint az Élet. De még így is harci út soha ennyire s elõre végig látott, soha ilyen szeretõ, szent fanatikusságú, soha annyiaknak elébe menõ nem volt, mint a Jászié. Ó, én jól emlékszem, mert nekem õ különösen sor[s]szerûen rendelõdött, pár évvel idõsebb konskolárisom is volt, hogy egy idõben más valakim se élt, mint az õ valahol-voltságából kisejtett, elérendõ társ. S ha nem fajultam el, nem zápultam meg, nem hazudtam le életemet, meddõn se vesztem el egészen, s az esztéták elíziumi mezején se legeltem el szórakozván magam, õ hívott õ maga is alig-alig indulván. S hogy folyósan szélesedtek az õ útjai, úgy ömölgettek felé mindenünnen a többi hazárdul kezdett s végre boldog találkozáshoz ért vak utacskák, a magyar becsületesek és intellektuelek útjai. S ez úttalan Magyarországon, melynek útnélküliségérõl annyit tud õ, a történelem ihletett bebarangolója, most már a legszebbeket, legvakmerõbbeket is lehet akarni és kezdeni: utak vannak.

Életét, munkáját envangéliumszerûvé az teszi, s tenni fogja egyre inkább vallásosan, hogy nem bújt el azon a sokféle szellemi területen, melyek otthonosan kellették magukat. És itt több õ a tudósnál, agitátornál és hadvezérnél, itt mûvész õ, kissé a krisztusosság fölöslegével: õ egész Magyarországot választotta. A legcsalódottabb, legmegcsaltabb, magára máig sem talált, szegény, sok népû, sok kínú, sok urú és sok bûnû, ínséges, kis Magyarországot. Õ ezt a mi megértetlenségünket választotta megértetésre, ki nem sírtságunkat kizokogtatásra, tébolyodott, szomorú titkunkat világos útmutatásra. Megérezte, hogy a sok népû, sok ínségû, sok kábulású, sok rongyú, sok zsolozsmájú ország a leggazdagabb kultúrvariációk, lehetõségek érdekességek országa. S új igéivel, új tetteivel, új orvosságaival úgy állott mellé, hogy az õ összetett lelkének szótára kevesellte az eddigi fogalmakat. A Wesselényiek módján nem volt elég a betyár-magyarságot szidni a magyarban, s a kártevõ Sándorok faja ellen kevés a kurucátok. Minden megállapítást, tudást, példát át- és átvett, át- és átdolgozott, s egy küldött poéta el- és kitalálásaival szórt a még vajúdni sem merõ új Magyarországra.

Most ez a legújabb, dicsõen bátor és nagyszerû könyve már-már szinte az a hadvezéri hõstett, aki serege helyett áll ki harcdöntõ viadalra ellenség-rengetegek ellen. Megtalálta nemzetiségi kérdésünkben, e valóban „legvéresebb” kérdésben, a „demokrácia archimédesi pontját”, megtalálta, s káprázatos munkával, tudással és hittel meg merte itt mutatni. Ennél a könyvnél talán évtizedek óta nagyobb, bátrabb, magyarabb és olvasandóbb cselekedet aligha történt. Az oligarcha gazok ezeréves magyarölése, népek öldöklése, a grófok, a nagy papok a lelketlen urak s béres renegátok dõzsölése sikolt, zúg e könyvben. S a vármegye, ez az undok, zsarnok, hitvány nemesi republikácska mutatja hetykén lángoló bûnlajstromát. Pedig milyen higgadt, milyen bizonyító, mindent meglátó, nemesen vitázó, nobilis könyv ez. Mint vezet testvéreket egymás karjaiba, s mint mutatja meg, hogy Magyarország nemzeti állami kialakulásához, melyet gonosz, hazug hazafiasság akadályozott s eleddig késleltetett, csak a demokrácia segítségével, minden nemzetiség fölkarolásával érhetünk el. Hogy Magyarország csak mint kultúrország, csak mint népállam maradhat és élhet, s vihet javakat az emberiség kincsesházába. A lelkesség, a kérlelhetetlen meggyõzés, az egy-folytonos égésû, szent tûz szívünkön és torkunkon érint. Ismertetni pedig csak könyvtárnyi könyvek, támadt eszmerajok s anyaggal, eseménnyel ellátott évtizedek fogják méltóan.

Valamikor azt beszélgettük valakivel, micsoda nagy érzés kezet szorítani olyan emberrel, kirõl tudjuk, hogy szobrot fog kapni. Hajh, régen volt ez, s ma már tudom, hogy a szobor is legtöbbször az elevenek galád szerencsejátéka a gazdag halottakkal. Milyen más szobor máris a Jászié: õ megcsinálta az új una eademque nobilitását Magyarországnak, s ezek tovább-élése, jövendõ harca az õ szobra a régi una eademque nobilitás összetörendõ kõbálványain. S ha van valamit érõ, továbbszálló, továbbküzdõ szép és jó az én kicsiny munkámban s életemben, csak abban és ott, ahol és miben a Jászi-utakkal összetalálkozhatott.

Ny 1912. május 16.

Ady Endre