96. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK

I.

(Bouchayer úrék parlamentje) Bouchayer úr, az én párizsi borbélyom, régi jóemberem, tavaly egyszer magából kikelve tartott elém egy újságlapot, hogy olvassam. Olvastam, s megtudtam belõle, hogy Nancy egyik külvárosában a tavalyi képviselõválasztáson leszavazott valaki, akirõl most kiderült, hogy nem francia állampolgár. Egy szorgalmas kereskedõ, aki gyermekkora óta Franciaországban él és dolgozik, csak franciául beszél, ám feledékenységbõl és törvény szerint õ ma is belga, német vagy nem tudom mi.

- Hát most képzelje el, monsieur, hogy ez az úr szavazzon meg milliárdokat, s küldje Franciaország hõs csapatait Marokkóba.

Fogadjunk, hogy kevés magyar ember értette volna meg az én derék Bouchayer-m nemes dühét és méltatlankodását. Pedig nagyon egyszerû: Franciaország ura a francia parlament, s minden francia polgár választó, és egyenes jogutódja XIV. Lajosnak: az Állam. Elgondol­kozom sokszor, és keserûen elmosolyodom, amikor a mai magyar parlament legúribb védõi ordítják, hogy a parlamentarizmus nekünk minden kincsünk, s minden áron megtartandó. Tehát a mi mai magyar parlamentünk ez, a mi mai parlamentarizmusunk, ez a külsõséges, hatalmatlan, úri semmi, millióknak és millióknak közönyös játék. Franciaország imádkozzék, hogy sokáig legyen - mint aggódó doktorok régen jajgatják - beteg a parlamentarizmus, mert ma még nagyszerûbb államerõt gondolni se tudunk a Bouchayer úrék parlamentjénél.

III.

(Szegény Kaas Ivor) Kaas Ivor bárót olyan kitüntetés érte, ami csak igazán nemes, poétaszerû, rendkívüli embereknek szokott kijárni. Tudniillik halála után engedik teljesülni olyan vágyát, ami életében a megbékülés, elégültség illatos örömével fogta volna körül a szívét. Milyen kínosan büszkeséges, nagy vágy a volt az õ dán katona-báróságának magyar bárói elismertetése - a családja számára. Nem volt közönséges ember, s meg kellett elõbb halnia, hogy nagy vágya teljesült, s én mégis olyan nagyon sajnálom az ilyeténképpen dicsõségességig jutott, szegény, halott Kaas Ivort.

IV.

(Budapest nagyvárosi tandíja) Ezt a mi szegény Budapestünket igazság szerint kevesebbet kellene szidnunk, és sokkal-sokkal jobban és többször sajnálnunk. Sajnálnunk természetesen és legelõször azért a páratlanul és példátlanul drága tandíjért, amit az õ nagyvárosiságáért fizet. Hiszen ha mulatságos is, de nem könnyekig megrendítõ, hogy példának okáért Budapest akkor és úgy veszi észre, hogy õ nagyváros, mikor a villamosai egy napon több embert gázolnak halálra, mint amennyi éveken[!] hal meg egy-egy faluban természetes halállal. De van még egy mulatságosabb, még megrendítõbb s most szezonosan aktuális példánk, mely Budapestnek a természethez való tragikomikus viszonyát illusztrálja. Frissen, hirtelen, gyönyörû, szabad, szûz helyeken terpeszkedett el az ifjú nagyváros az õ falusias népeivel. Annyira a természetbõl jött, s annyira abba fészkelõdött, hogy eszébe se juthatott a gondoskodás olyan idõkrõl, amikor a levegõért, a természetért a szomszédba kell menni. És ezúttal is úgy járt, mint mindig: mire nagyváros lett, szabad levegõre, térre, zöldre szomjazó, kiirtották belõle és körüle majdnem egészen a természetet. Soha drágább nagyvárosi tandíjat még nem fizetett város, mint Budapest, s már igazán megérdemelné, hogy legalább csakugyan - nagyváros legyen.

Világ 1912. május 16.

Ady Endre