|
Hölgyeim,
uraim, tele vagyok ki nem mondandó mondanivalókkal, mert hiszen még egy fél
órával ezelõtt se hittem, hogy csakugyan színészdit fogok játszani Zilahon. De
az Élet, mely soha sincs velünk, hol elõttünk száguld, hol sarkunkra lép, úgy
akarta, ahogy történt, tehát történik. Furcsa az eset már csak azért is, mert
mostanában csaptam volt föl a nem-emlékezés önkegyelmébõl való fõpapjának. És
nem emlékezni, és valaha Zilahon élni, és Zilahra visszajönni, és tanárokat
látni: szörnyû föladat. Vállalom, mint ahogy ugye sokat kell vállalnunk az
életbõl affélét, amihez nincsen kedvünk - nem szólva magáról az életrõl. Hát
nem is fogok emlékezni, mint ahogy az életem is csak némileg élet, de eszembe jut a legszebb, ami eszembe juthat: a
bánat. Bánata annak lehet, akinek hite volt, s hite annak lehet, aki arra
termett, hogy bánata legyen: hiúság, dicsekvés nélkül lehetek hivõ is, szomorú
is. Öregedvén, ami rossz dolog, új és új élet-csodák érintenek meg: többek
között rám jött a társuló vágy. Ez nem bántott eddig, de most egyszerûen -
kínoz, s fölkeresek egyleteket, társaságokat, melyeket nevemben s nevemmel
alapítottak, s melyek közben élettel nem tudták kibírni, míg én is odamegyek.
Ilyenkor egy nem-bölcs ember kétségbeesnék, de mire való Zilah, Kincs Gyula,
emlékezés némely tanárokra, alkalom és hit? Jöttem, eljöttem, hirdetni, hogy
élek, s hogy minden élethez közöm van, akarom,
hogy legyen hitem, és Zilahon van. Jöttem, hogy lássam sokadmagával az egyetlen
magyar hit-támasztó valakit, a magyar kálvinista professzort, akit annyi
hivatalos tószt méltatott érdemén alul máma. A kálvinista tanár Magyarországon
többet jelent, mint 1830-ban az elsõ misszionárius-csapat Japánban. A
kálvinista tanár ezerszer tanár, ha az, mert a kálvinista tanár egyenes unokája
a legnagyobb forradalomnak, a protestantizmusnak, mert a francia forradalom
ennek csak gyarló gyermeke. S úgy gondolom, hogy a magyar, református tanárok
nem felejtik el, hogy õk a forradalom fiai, s nem fognak bután átlépni a
valláserkölcs s álhazafiasság - érseki parkjába. Mert van ám olyan kálvinista
vezérember is, akinek a hite s dühe az, hogy mindenki a helyén maradjon. Az én
fiam, aki okosan tette, hogy nem született meg, legyen elátkozott, csúfos
poéta, a tanár fia úri nevelõségen kipróbált tanár, az iparos ugyanaz iparon, a
paraszt napszámos pedig sohse kapjon egy forintnál többet, s legyen - Délibáb,
ugye sejtik már, hogy mindjárt rengeteget akarnék mondani, s mindennek a vége
káromkodás volna és illetlen.
Hölgyeim
és uraim, az én életemnek is van enyhítõ körülménye, mint minden életnek, s az
enyém - nevetni fognak - a vers. Egy-két rövid vers, itt írtam, ma írtam,
Zilahon írtam, talán gyöngék, de nagyon szeretem õket, s nincs egyebem, ezt
adom Önöknek, Önöknek adom.
|