|
I.
(Neves senkik kihullása) És hála
istennek már sokaktól érzett küszöbén vagyunk annak a rostán-kihullásnak,
amelyen a megizmosodott magyar intellektus tizenöt év óta véresen-könnyesen
dolgozott. A magyar fórum nagyszerû bábszínpad, sokért nem adnám, ha idegen
volnék, s idegen, de érdeklõdõ szemekkel nézhetném az elõadást. Nagy, pufók
nimbuszú bábok szédülnek, lógnak, csak éppen azt nem tudjuk, hogy a süllyesztõt
mikor indítja meg a süllyesztõparancs, a kérlelhetetlen fejlõdés.
III.
(Tanács hiú embereknek) Tanácsolnám hiú
embereknek, akik mégis érnek valamit, különösen vigyázzanak mostanában a
gesztusaikra. Már szinte unalmas a figyelmeztetés, hogy ma Magyarországon a
História borzol és borzong úgy, ahogy száz évben kétszer se szokott. Hazudni
még ilyenkor is szabad olyanoknak, akiknek a hazugság a vezértalentumuk, de úgy
hazudjanak, mintha lelküket az igazság gyilkolná. Civilizációnk ma már ott
tart, hogy az aktív Históriát is meg tudjuk érezni, s kár volna, ha e szép,
súlyos idõkbõl szemlélõbb korok számára groteszk képek maradnának.
IV.
(Bolond, nem bolond?) Az mindenesetre
karakterisztikus, hogy a tobzódó, sokat emlegetett figuráról, kit most nem
nevezek meg, barátai is olykor aggodalmasan, magukban beszélve, ezt kérdik.
Pedig éppen olyan mindegy, mint ahogy csak a közönséges elmebajt ismerjük,
holott minden elme egyszersmind elmebaj, ez az egész elmebaj. Én például
bolondnak tartom, de imponálóan szuggeráló és szerepes bolondnak, s ha
elmondhattam egyszer már versben, megismételhetem lapos prózában is: õ szükséges
bolond, s kár lett volna (ejnye, mégis majdnem elárulom), ha Kovács Gyula
ledurrantja.
Világ 1912. június
16.
Ady Endre
|