103. BIHAR ÉS SÁROS

I.

(Bihar) Ordíts kapu, kiálts város, vagy hogyan is mondjam: Biharországban megint nem merik már megtagadni a hitelt a vármegyei uraknak a zsidó boltosok. Hogy kacagtak már és még hét évvel ezelõtt a Vázsonyi úr nagyváradi demokratái, amikor egy-egy keserû dzsentrifiú dacosan és imígyen szólta el magát:

- Korán ujjongnak a zsidó boltosok s a többi Samuk, mert jönni fog még Tisza István igazában, s ha Jeruzsálemmel el lehetett bánni, talán Nagyváraddal se lehetetlen.

A bihari urak, akiknek szívós tartósságát zsidó, sváb, szerb, oláh, katona-német és örmény vérbeömlések magyarázzák, délcegek ma is, uralkodó vágyúak. Még az is hasznukra vált, hogy talán három se került ki közülük 1848 óta, aki valaki lett volna, s nagyon különbözött a fajtájától.

Olykor úgy látszott, hogy se a Tisza-család, se az õ mindenre elszántságuk nem menthetik meg õket a teljes leromlástól. Ilyenkor történt, hogy egy-egy büszke família rendeléseit Nagy­váradon fölírták az izraelita kalmárok, s azután összenevettek, mert a bolti szolga is tudta, hogy ezekbõl nem lesz szállítás. Nagyvárad, a város, közben veszekedetten, idegesen nõtt, haladt, forrott, s egyszerûen eltörülte a régi jelszót, hogy „coki város, amikor a vármegye mulat”. S az idõk nyomorúságos fordulása voltaképpen a várost, a kulturális fejlõdést s Nagyváradot magát juttatták a legtragikomikusabb szerephez.

Íme Szent László vitéz és zsidós városa, amely függetlenítõ, nagy vágyában Tisza Kálmánt megbuktatta, s amelynek vezetõ zsidósága már-már nemcsak Vázsonyival, de a szociáldemokráciával kacérkodott: letörve. Nagyvárad már azt hitte, hogy nyeregben van, és semmi föl nem tartóztathatja, s íme elõtte az új hegyhasadék, s rajta túl vígan robog urasan a vármegye.

Jézus is a gyermeket s a gyermekszáj szent õszinteségét kedvelte s ezt is bihari dzsentrijogász mondta:

- Nem lesz addig rend és béke Magyarországon, amíg a jobbágyságot, a derest és a sárga foltot vissza nem hozzuk.

Az apák nevében beszélt ez a fiú, Biharban, ahol felnõtt oláh pásztoremberek nem ismerik a pénz mivoltát, s ahova a londoni Rothschild házasodott.

Legkönnyebben a váradi zsidó urak eszméltek föl a fatális változásra, az ortodoxok, neológok és istentelenek egyformán. A fõrabbi is érdemkeresztet kapott, azután nemességek jöttek és ígérõdtek és kellemes állami üzletek. Jó, hiszen a zsidó aposztaták visszajönnek, mihelyst egy nagy erupció új, demokrata politikát parancsol Magyarországra: õk mindig és mindenre hasznosak és készek. De mit mûvelt a dzsentriben az, hogy Beöthy Pál, akinek a fõszolga­bírósága is csak súlyengedménnyel volt valaha lehetséges, ma kegyelmes házalelnök. Ez Biharból egy magyar Vendée-t nevelt, s nincs a képzeletnek olyan hóhéri cézárizmusa, amely ezután ne Biharból válogassa pribékjeit. Szép vármegye, talán nagyobb Montenegrónál, de nem hiszem, hogy sötétebb földje volna Európának: úgy kell - Nagyváradnak.

II.

(Sáros) Egy idõ óta azt hirdetem, hogy nem Sáros, hanem a Szilágyság a magyar Gascogne, a nagyzoló, úrhatnám, kalandoros üresség hazája. És mégis Sáros, és még mindig Sáros, aminthogy ismét bebizonyította a Szinyei Merse ünneplése. Sáros urai ugyanis, amikor Szinyei Merse ünneplésére egy kis Szent István-rendbõl fölkészültek, engedelmet kaptak Berzeviczy Alberttõl, hogy a különben is ártatlan, nagy, öreg festõt „vármegyénk nagy fiává” avathassák. Gyönyörû volt, hogy tetszelegtek a kedves, kedélyes, analfabéta urak e mûvészünneplõ szerepükben. Egyetlen vigasztaló, hogy a sajtóban is eldicsekedtek, ami kétségen kívül azt bizonyítja, hogy már Sárosban is tudják: vannak emberek, akik írnak egy furcsa gép számára, amely sok példányban papiroson betût produkál. És a sárosi urak ma büszkék, hogy fölfedezni kegyeskedtek egy öreg urat, aki valamikor, amikor még Sárosban félbolondnak tartották, Münchenben, Párizsban és néhányaknál Budapesten igen nagy piktor vala. Sem újat, sem rontót nem akarok, az igazi választójog ma, amikor legkétségesebb, vérrel is kivívandó, de amíg a mai magyar vármegyét össze nem törjük, alig értünk el valamit. Ezeket az apró köztársaságokat minden elvünk ellenére tirannizálnunk kell, hogy kultúrélet, igazság és emberség juthasson lerombolandó[,] gõgös[,] buta falai közé.

Népszava 1912. szeptember 18.

Ady Endre