|
(Révész Béla énekei
s glosszái)
„Döglesztõ
tárnautakon barom-emberek tovább döcögtek… Egyszer kiéhezetten, végre tombolt
az akaratuk: pusztítottak” - így énekel Révész Béla. „Az ember beszélt, és
háborút prédikált: merni kell” - a magyar csillagok, a Göncölszekér, a Hadak
útja s a Fiastyúk mennyboltja alatt így énekel õ. „Minden megérik… A halottak
föltámadnak… Ünnep van, és mi ülünk a forradalom ölén… Üljünk a virágos fák
alá… Minden megérik…” - és így, különös, bódult és bódító poéta, nagy poéta ez
a magános ember, Révész Béla, kinek legújabb könyvét egészen új meghatottsággal
nézem.
Íme
a dokumentum, íme a teljességes mûvész, aki hiánytalanul, sõt szinte óriássá
nõve áll a szenvedés, munka és forradalom táborába. Táborba, melyet
orrfintorítva, de remegve szid mindenféle úgynevezett arisztokrácia s legjobban
az öntelt l’art pour l’art önkéntes nemessége. És a Révész könyve valósággal
vallásos könyvvé válik, ha elgondoljuk, hogy napok, események, térítések kísérõ
dalai, s hogy úgy született, lett meg, mint a Biblia. Most rögtön, mint nagyon
fontosat le kell írnunk, hogy ezt a nagy pompájú, hatalmas könyvet, melyet Biró
Mihály tehetségének leggyönyörûbb díszeivel díszített, egy koronáért árulják.
Ez megint Révész Béla, a jóságos, apostolos lázadóknak ez a visszatérõ s
korokba avatkozó típusa, mely nélkül szánnivaló volna az egész emberi fajzat.
De
ide kell még erõsebben írni azt is, hogy a magyar proletároknak külsõ rímeket
lemosolygó, legnagyobb költõje Révész. Becsületes, szerelmes csókokkal bocsátja
útra minden szavát, s ahogy szállnak, kíséri õket gazdájuknak szép szemû, óvó,
hevítõ, állandó tekintete. „Szó, szó…” - de gúnyos és nemtelen ez a fényes
eredetû mondás, holott a jólizzasztott szavakban van minden lehetõ igazsága és
szépsége az Életnek.
Révész
Bélának nagy tábora van, s még azok közül is sokan hozzáseregeltek, kiket õ
talán testvértelen idegeneknek szeretett volna megtartani. Cinikus, lármás s
majdnem zsibárus irodalmi republikánkban neki, mint szép példát adó valakinek,
külön becsülés és szeretet jár ki. Nem felejtem el soha, hogy évek elõtt,
barátságunknak legtalálkozóbb idején, írótársaim közül talán õ volt az
egyetlen, ki erõsítgette a diákos, koldus-köpenyes elhívottság gyönyörû és
vállalandó juss-érzését.
Most,
ez a másként gõgös poéta, össze merte gyûjteni lobbanó, futó írásait, tehát a
legpoétaságosabb írásokat, s mer büszke lenni rájuk. Apostolkodó vagy hetykén
mûvészvérû emberek jönnek, vannak, s hirtelen eltünnek, nevüket is csak kétes
hírességgel hagyva köztünk. A Pénz elkerüli talán a nem ilyeneket legtöbbször,
de a „A magunk útján” íróját boldog embernek tartom. Annyi a hite, mint amennyi
hittel a legjobbak fordulnak feléje, s ha nem is szapora írású, de annyit írt
már, és fog tudni írni, hogy még kvantitásként is irigyelni fogja a lármás
impotencia. De õ ezenkívül fényesen, gyújtogatóan jár-kél az ezrek nyugtalan
szívében, s ezeknek még a gyermekei is beszélni fognak gyermekeiknek arról,
hogy itt járt egyszer egy különös, fényes és jóságos ember.
Ny 1912. október 16.
Ady Endre
|