Igazodhat-e,
javulhat-e a mai társadalmak élete, ha Brennus-kardok kormányozzák a világserpenyõt,
s ha égszakadás, földindulás kedvétõl függ minden civilizációnk? Bizonyos, hogy
van vadság, fegyver és háború, s bizonyos, hogy kínos, szomorú, de kényszerû
beletöröttséggel készen kell állnunk minden elé. Minden elé, ami akár bennünk
rekedt babonák, akár humánus, szép indulataink, akár racionális
megállapításaink miatt nagyon-nagyon fájdalmas. Emerrébb, keleti külvárosain a
nyugati kultúrának, veszélyes a járás, s minden pillanatban tõrt szegezhetnek
túlbizakodó hitünknek és életünknek.
Gyermekségem
legfurcsább fényû emléke, édesapánk sokszor ismétlõdött ígérete évvégi tiszta
jeles bizonyítványaink nagy hangulataikor: „no, most már igazán elmegyünk
Erdélybe, a rokonokhoz”.
Mi
csak olyan erdélyszéliek voltunk, a Partium egy része, Sylvania, a Szilágyság,
büszkébbek, kényesebbek, mint Transsylvania, mégis Erdélybe vágytunk. Dehogyis
a rokonokért, mert kölcsönösen és rokonosan alig-alig tudtunk valamit egymásról
mi és az erdélyiek. Gõzösvonatra se gondoltunk egy új, panamás, rossz, görbe,
vicinális vasút nehéz dolgai folytán, és mert az apánk Erdélyhez méltatlannak
vallotta a síneket. Õ ifjúságos korából Erdély postakocsis s fuvaros világára
emlékezett ragyogó emlékekkel, s az Erdély-imádást naiv szándéktalansággal
oltotta erõsre, késõbb tudatosra fiaiba[n].
Kocsival
kellett volna az erdélyi nagy útnak vágnunk, régimódisan itt-ott, ismerõsöknél
és atyafiaknál megszállván, hogy két-három hét múltán kerüljünk vissza.
Elmaradt a szép út, mi, a fiúk, fölnõttünk a száz kilométereket száguldó
vasparipához, kiidegenedtünk a legendás rokonság emlékezetébõl is, de Erdély
máig megmaradt a mi Kaliforniánk-képpen.
Tudják,
akik egy kicsit ismernek, hogy magamról a buta sovinizmust régen letörültem, s
a nacionalizmusom: kétségbeesett alkud[o]zás sorsom és a között, ami már a
legtöbb internacionalizmusnak is fölötte jár. Román barátaimnak, testvéreimnek,
szeretettjeimnek már szinte unalmasan s kedvetlen kedvességgel, de majdnem
egész hittel mondogatom el régi, komoly tréfámat:
-
Hiszen én nektek adom Erdélyt, ha kell Aradig és Máramarosszigetig is, a magam
külön hazácskáját szintén, de nem hal-e majd [bele] ebbe Románia, akit én
szeretek, s akinek én önzetlenül s már régen álmodom a legfényesebb jövendõt?
És
mégis, Erdélyre gondolván el kell lágyulnom, ha nem is mint egy sipuluszi
református papnak, de egy emlékekkel s szabadító vágyakkal egyképpen eltelt,
kultúrás eklektikusnak.
Alig
nyolc évvel ezelõtt, amikor éppen a Huszadik Század s a Társadalomtudományi Társaság
embereitõl várhattam mindent, ami megértésben kapható, s nekem okvetlenül,
halálosan kellett, gyóntam már le valamit ebbõl. Árván, üldözötten, évszázadok
keserû-sötét mélyébe hasztalan tekintve, babonára szorulva jajgattam föl
hitetlenül: csak Erdély! Azóta egyre jobban tudom és hiszem ennek a babonának a
miértjét: valóban az európai nemzet-társadalmak legparancsolóbban fejlõdéses
korszakában Erdély volt: Magyarország. Erdély néhányszor ország volt,
társadalom, muszájból is a nyugattal szövetkezõ, protestáns és a kor engedelme
szerint haladó is, s Magyarország pedig - nem volt. Úri bûnei talán Erdélynek
is szörnyûek voltak, Werbõczi-szellemûek, mint a Habsburgok magyarországi,
kegyelt és törökmentes nagyurainál, de igaz, saját kultúrára az az Erdély
iparkodott, melynek románjai például bibliafordítást magyar fejedelmek által
kaptak. S talán az új s ma már könnyen érthetõ Amerikán kívül, ha a régi
keresztény Kelet Róma-ellenes s csoportos lázadásait leszámítjuk, sehol a
szektáknak, tehát a lelkek forradalmának bujább talaja Erdélynél nem volt. És
Erdélynek, a kicsi Erdélynek a magyarországi török hódoltság idején több lakosa
volt, mint az úgynevezett s nemvolt Nagy-Magyarországnak.
Elpirulok
a magam, látszó, romantikájától, de leírom, hogy Erdélynek külön lelke van, s
fenyegetõ, brutális, de vajmi lehetõ térképváltoztatások két emlõrõl
szakítanának le két ikergyermeket, a magyart és a románt. A szász megél vagy
elpusztul magától is, eddig se csinált mást, s az õ ügyük hasonlatos volna az
oroszországi német kolóniákéhoz. De mi, magyarok s az erdélyi románok
gyökereinkkel lennénk kiszakítva, mihelyst ez az õrült militáris világ, melyet
ma még a szociáldemokrácia legáncsolni képtelen, diplomaták diagnózisa szerint
kezd gyógyít[a]ni bennünket.
Rongyolt
és csaknem reménytelen fajtának tartom a magyart, pláne hogy demokratizáló
forradalmába beleordított, tiport a nagy kultúrájú rontás, a háború. Mai,
barbár csodák idején el tudom képzelni azt is, hogy Erdély hamaros
megvalósulása lehet tüzes vad álmoknak, mik nem minden alap nélkül kísértenek
az alsó Kárpátok alatt. De a dilemmás Erdéllyel évszázadok marasztaló szellemét
lázítja föl a vad haza-politika, s hazátlanná tenne két szerencsétlen s minden
más, nemes fölszabadulásra joggal váró nációt.
Beszéljünk-e
a Romániába olvasztandó magyarságról, melynek, ha lehet, rosszabb, embertelenebb
s fõképpen otthontalanabb sorsa volna a mai erdélyi románokénál? Minden további
kérdést és választ átengedek azoknak, akik nem olyan nagy soviniszták és
politicienek, mint én, kinek csak Erdély-babonája túl nagy talán, de kinek
Erdély egyetemes nyomorúsága fáj.
Hogy
múljanak el, oh, már a srapneles igazságok, s hogy engedjenek bennünket a
magunk srapneleivel, emberszeretõ és fölszabadító munkánkkal, tovább
munkálkodni nemzettelen népboldogságokért.
HSz 1912.
november-december
Ady Endre
|