|
„Szeretnék
végre egy nálamnál jóval öregebb írót fölfedeztetni” - írnám most döfölõdõ
cinizmussal, ha ez a pár sor nem Gárdonyi Gézáról kívánna vallomást tenni. Csak
olvastam s hallottam, hogy új könyve jelent meg (nekem bizonyosan
napilaptárcákból ismerõs tartalmú), s hogy Egerben nevérõl nevezték el a minap
lakóházának utcáját. Errõl s ezekrõl írjanak, s bizonyosan írni fognak mások és
sokan: én Gárdonyit valami kilenc-tíz évvel ezelõtt láttam egyetlenegyszer,
elõször s talán utoljára. Pipázott, és gyönyörûeket hallgatott szokása szerint,
holott nem volt egészen rossz társaságban: Márkus Emma, Ujházi Ede, Bródy
Sándor - s a többiekre nem muszáj emlékeznem. Az ifjú, vidéki, zöld vad, én,
(Gárdonyi tán alig is emlékezhet erre) néztem (nyilván más, gyávább okokból)
szintén némán ezt a gyarló írót. Mert íme, azért íródnak e sorok, mivel én
egykor, sokszor s talán még pár évvel ezelõtt is úgy néztem le reá, ahogyan
ezután is kötelessége lesz minden fiatal valakinek a filiszterszínben tetszõ
„beérkezett” pályatársat néznie. És most sem akarok fárasztó és utálatos
meakulpázást végezni csupán, de tartozom valamivel a magam jobb belátásának s a
Gárdonyi nagyszerû íróságának, szóval megint és önzõn önmagamnak. Most látom és
tudom, hogy Gárdonyi látva és tudva most „érkezett be”, s hogy üdvözölni õt és
megkövetni nem is olyan nagy szégyen. Talán a kiadója nevetni fog gúnyosan az
enyémre, talán maga Gárdonyi is elszokott attól, hogy még csak légies érdek
nélkül is, egy kevéssel ifjabb író áradozzék elõtte. Soha és senki ilyen
könnyen, ilyen összetett filozófiával, ilyen kedvesen magasról, ilyen
poétasággal magyarul nem mesélt, mint a legújabb Gárdonyi. Tudom, hogy szerénységében
bántom meg, ha Dickens nevét írom ide, de õ mégis egy szentségesen primitív, de
magyar, de új Dickens, vagy legalább bölcs derûjében hozzá hasonló. Boldog
vagyok, hogy a Nyugatban s éppen a Nyugatban írhattam meg ezt Gárdonyiról, a
Nyugatban, ahol nem csak „lapunk íróit” lehet meglátnunk, s ahol nagy öröm
minden, ami szép, bárhonnan, bárkitõl, bármikor s bárhogyan késve-keletiesen
jön. Gárdonyi megnyergelte, megszelídítette, megfinomította a magyar anekdotát,
s ma Õ itt van, és ír elõttünk olyanként, akinek be kell vallanunk a már
nagyon-elmúlt kétségeinket is.
Ny 1912. december
16.
Ady Endre
|