|
Csöndes,
finom, úri és kedves törékenységû leány, aki tud hinni önmagában, s akit talán
leginkább a vonal-poézis fanatikus költõjének szabadna nevezni. Végtelen kára:
a fáradt, hódoló megalázkodás a Lenbachok, a nagyszerûen ámítók és célhoz érõk
még gyöngébbjei elõtt. Mesterségébõl túlságosan eleget tud, pláne a másokéból,
de vonal-szerelmével, különös pasztellkéivel s éppen a vonalak szerelmébõl
fakadt, nagy dekoráló képességével zavarba hozza az embert. Értelmessége kissé
bántóan viszi a literatúra felé, magyaráz, belemagyaráz a legszebb vonalaiba,
de ez: magyar szükség és lárma. Apropó, lárma: kevesen tudnának ma magyarok
beszédesebb, jobb, igazabb, kiáltóbb plakátokat csinálni, mint Petz Margit. Nem
becsülöm le, ha nem is imádom olajfestményeit, s tetszik nekem az a változás,
mit München után Párizs zavarolt s vett ki belõle. Valahol, ha jó[l] emlékszem,
a Falk Miksa utcán van a Petz Margit kiállítása, s ha be nem zárult azóta,
lélekkel ajánlom figyelmükbe mindazoknak, akik elismerni hiv[at]ottak vagy
hivatatlanságuknál fogva értetlenül avagy túlszuperáltan követelõk.
Én
magam nem felejtem el hamar a Petz Margit vonal-ábrázolásait, habár láttam már
efféléket, tán tökéletesebbeket is, mert e vonalak mégis az övéi és
mindannyiunkéi.
Ny 1912. december
16.
Ady Endre
|