|
Semmi
kifogásom ellenük nincs: sõt egyet-kettõt még akkor is kedvelek, ha ez
kitudódván, ártana némileg nekik. Menjenek Tiszához, sõt Szemere Miklóshoz,
kicsi, tudóska-revükbe, akárhova, ha megkapják a pénzüket.
Van
köztük sokfajta ember, egyetemi docensségre törekvõk, az Akadémiába küszködõ
szerencsétlenek, politikus-jelöltek s tízfélén mások. De valamennyien arról
nevezetesek, hogy sírhantokat gömbörítenek az élõk számára, és sírhantokat
gondolnak ki az eleveneknek.
Legyen
bár nekik a kedvük szerint, de utálatos, amit csinálnak, utálatos, nem
kultúrás, nem magyar, nem becsületes, nem tûrhetõ.
Azt
hittük, sikerült kiharcolnunk végre, hogy õsi durva szokásaink szerint többé
nem fognak kijátszani az irodalomban élõ valakik helyett halott
irodalomtörténeti nagyságokat vagy halvaszületett élõket.
Vagy
azért fáj a szívük, hogy más több, mint õk, vagy azért, mert ma még csak
lehralberti „mintaképpen” lehet a senkibõl is valaki.
A
kis sírhantolók pöffeszkedve állnak ásókkal, kapákkal, holott ennyi
meggyõzõdéssel, sõt fegyverekkel állanának mellettünk, kiket csak karrier-okból
gyûlölnek.
A
háború lesz, vagy nem lesz, de elmúlik egyszer, s azután mégis és megint mi
jövünk, tisztelt, kis sírhantolók.
Ny 1912. december
16.
Ady Endre
|