111. A PESTI ARISZTOKRATÁK

Ne, ne, sokat ne is beszéljünk róla, kedves barátom: Budapestnek, Pestnek nincs és nem is lehet semmilyen arisztokráciája, tudhatnád és tudod. Te azonban, most jut az eszembe, pesti arisztokratákról akarnál eldiskurálni egy kicsit velem: no, talán ilyenek kissé nagyon is lehetnének. Ámde azután ugyancsak te tudhatnád s tudod is legjobban, hogy e zagyva városnak mindenáron arisztokratáskodóvá kellett ez idõkben válnia. Szóval, ez a mi Pestünk - s bocsáss meg ajándékozó kedvemért -, inkább a te Pested, a legarisztokratább város Európában, Ázsiában és Afrikában. Hidd el nekem, hogy e páratlan, elõkelõsködõ mániának négy legfõbb oka van, melyeket tisztelettel elsorolok, ha az igen fontos mellékes okok meg nem haragudnak rám.

1. Minden idõben és személyben jóságos császárunk nem lakik itt velünk, s természetes, hogy ezt a nagy, legarisztokratább hatalmi ürességet sok százezer vérzõ szívû hazafi óhajtja betölteni.

2. Minél jobban döglõdik a majdnem egészében államilag kitartott dzsentri, annál nagyobb daccal integeti az una eademque nobilitast a fejével a habsburgilag fõnemesítettek s a rúgó lábival[!] pedig felsõségességét az egyre emelkedõbb zsidók felé.

3. A zsidók pedig, ezek az igazában született arisztokraták, vagy Gotha almanachja kedvéért rohannak, rabolnak és élnek, vagy tudomány, mûvészet és muszáj alapján úgy belekapasz­kodnak a demokráciába, hogy tõlük oda legföljebb csak a születés arisztokratáinak lehet kegyelembõl helyet kapniok.

4. Vannak - talán vagyunk - elképzelhetetlenül, betegül sokan, akik, mivel meg tudják látni ezt a pesti, nem is infernális, de haitii helyzetet, jusst formálnak ahhoz, hogy mindenkit, már amennyire gazdasági okok engedik, lenézvén, a legtetõnállóbb arisztokratáknak nézzenek - a jobban-jártak.

Kissé Linné-féle a módszer, a rendszer, de körülbelül a pesti arisztokrata állatfajok közül ez az okoknak fölsorolt négy a legfõbb, s a többiek már csak válfajok.

Hirtelen és zagyván, mint amilyen Pest, megpróbálok arisztokratáink fõválfajaiból is egy szuszra néhányat fölsorolni. Operaénekes, aki ácslegény volt, s akinek fáj, hogy királyi gõgje királynõi gõgjével találkozik össze kolléganõjénél, kit egy mágnás-lumpolás hajnala vidított ki a szemétbõl. Író, akinek le kellene törni a kezét, de aki ez analfabéta országban is sok tízezer hû rajongóra mutathat. Állítólagos budai patríciusivadék, akit - mint nálunk mondják - puttonba[n] hoztak be a XVIII. század végén, s tolonckocsin hordanak ki ma. Majdnem jól öltözött, szereplõ emberek, akikrõl rikoltoz a büszkeség, hogy a rendõrség nem bír velük, holott mindig a nyomukban van. Népvezérek, akik ha csak egy kicsit szagolnak a népbe, parfümüvegeikhez s elõkelõ, leplezett szagú társaságokba menekülnek. No, most még röviden néhányat: cigánykirályok, fõbohémek, kalapfejedelmek, egyedül hithû zsidók, bankcsászárok, verhetetlen jasszok, rikkancshercegek, mágnás-Elzák, magyar Szapphók, gyõzhetetlen Alfonzok, kitüntetett rendõrök, új tudományú áltudósok, börze-Napóleonok kini- azaz mozi­hõsök, legbénább koldusok, a magyar vérnek külföldön becsületet szerzõk, legtöbbször szökött fegyencek, az Akadémia koszorúzottjai, a Haverdák, a furcsa nevûek… Nem, nem barátom, nincs nekünk idõnk arra, hogy Budapest, azaz inkább Pest fõ- és alarisztokratáit csak nagyjában is fölemlegessük.

Az úgynevezett történelmi arisztokrácia nem Pesté, itt éppen csak kaszinózik, klubozik[,] politizál, szeretkezik, s összeomlik a szezon egy-egy kis részében. A zsidó arisztokraták, bár nem érdemlik meg, jó néven fogják venni, ha semmit se írok róluk. (Egyébként Eötvös József gondolatai között tessék keresgélni: a történelmi nemességnek az alapítói legalább kiválóak voltak, ha utódaik rongyok is, de az új nemesség még az utódaiban sem ígér kiválót.) Na, azután a „szellemi arisztokrácia” - errõl már kíméletbõl is hallgassunk e koldus, tehát elaljasító országban.

Arisztokraták valóban pedig azok Pesten, kik õszinteséggel, jósággal s tüzes, szentlelkes bátorsággal dezinficiáltan taposnak Pest minden arisztokratái fölött, avagy testük-lelkük tisztaságára féltékenyen s gõggel tartják magukat távol a pesti arisztokraták szennyes közelétõl.

PF 1912. december 23.

Ady Endre