|
(Napszállat felé. Új
versek)
Gyönyörködéssel, meg-megríkattan s
össze-összeborzongva teszem le s veszem kezembe újból-újból Rudnyánszky Gyula
verseskönyvét. Poétáét, kit diákkoromban már kiválónak tanítottak, s azóta
talán még kiválóbb, s az emberét, kit már akkor szerencsétlennek hallottam, s
azóta sokkal szerencsétlenebb: 1904 és 1912 között írta-e legújabb verseit
Rundnyánszky, a könyv följegyzi a stációkat: Budapest, Debrecen, Fiume, New
York, Cleveland, Chicago. De ezek a stációk bakterházak lehetnek csak a nagy,
belsõ, rejtett stációk s a fénytelen, szörnyû nagy állomás, a megvakulás
mellett. Soha személyes életünk vigasztalan és megtörhetetlen zsarnokságát
álmainkon, jobbik felünkön, mûvészetünkön dühítõbben, kegyetlenebbül nem
éreztem, mint Rudnyánszkynál. Ez a zsarnokság nemcsak azt gátolta meg, hogy
robusztus, nagyszerû talentuma valami önmagát fölülmúlót, tehát új mûvészetet
adjon, de még azt is, hogy ami nagyszerûfélét adott, lelkünkkel jól,
becsületesen meglássuk.
Rudnyánszky különb volt az összes korabeli
Arany- s Petõfi-epigonoknál, kik hírre, polcra vergõdtek; s több talán még
Komjáthynál, Reviczkynél is.
„A jó világ
eltemetett elégszer:
A sírom éjjelén, ha meghalok,
Ragyogjanak, mint tisztafényű ékszer
Lelkemre csillagkoszorús dalok!
Azt akarom: mit ferdén cselekedtem,
Porladjon el nyom nélkül feledetten,
De oszlop álljon a magas hegyen,
Költészetem sugárzó tett legyen!
Alkotni vágytam, mégse boldogultam,
Szerettem a jót, szépet és nemest,
De szellememre békót vert a múltam,
Munkám delén nyomott le a kereszt.
Akik híven szeretnek, mégis árvák,
Az ember-sorfalon szenvedve járják
Végig a méltatlan vesszőfutást:
Dalom legyén fölöttük a palást!”
Igen, a régi Rudnyánszky, de még készebb,
tökéletesebb, az abszolút versíró, egy rímes, formás, pompás áradat. Rímeitõl,
formáitól, példáitól s számító eszétõl, mely csak személyes életében nem volt
mindig kormányzó társa, azonban máig sem tudott megszabadulni. Ha sebeit
kitárja, ha jajgat, haját tépi, õrjöng s már-már átugrik a legmesésebb térbe a
poézisa: készsége, számítása, hidegsége, szabályossága visszarántja, s
visszaránt minket. Ez a régi, magyarázhatatlan nagy titok: szabállyal és
szabálytalanul, egyformán, lehet valaki igazi és nemcsak kiváló költõ. Be
nagyrahívott poéta, be emberien szomorú, küzdelmes, tragikus életû ember, s be
kár, hogy csak kiváló költõ s megvakult, szerencsétlen, megöregedett ember lett
belõle.
Ny 1913. január 16.
Ady Endre
|