3. LEVELEK MADAME PRÉTÉRITE-HÖZ

[I.]

Így szólítom talán: Nagyságos Asszonyom, de mégis inkább: Madame Prétérite, szent Szimbólumságodhoz, íme, el kell indulniok régen halogatott leveleimnek. Csak értené meg szívvel azt, Játsziságod, mit jelent, sõt sír föl mélységes könnytárnákból, mikor már szégyenli és titkolja valaki, hogy érdeklik a földi és az égi dolgok. S akkor megüzenné, hogy jó és váró helyre érkezett az elsõ levelem, s akkor erõs, drága emlõjén gyönyörûséggel érezne egy szomjas, vigasztalan, vén kisdedajkat, Madame Prétérite. És szeretné is tán mosolyogva azt, akit Magához félelem, ragaszkodás, rontás egyformán és ostobául kötni kezdenek, s ír Kegyelmedhez önmaga és mások híján.

Válogassa ki jól magát, Asszonyságod, az asszonyok közül, hogy büszke lehessen, midõn Madame Prétérite-höz meg-elindul a valló sereges levelek féktelen raja. Csak azokból váljon ki s válogasson, akikkel dolgom volt, Madame, dolgom avagy kínom, álmom avagy tréfám, borzongásom avagy távoli, megutált imádatom. Feszítse drága derekát ezek sorából elém, s adja ide térdeinek fölséges vánkosát, hadd sírhassak, hadd káromkodhassak rajtuk, úgy, ahogy kedvük s átkuk napjaimnak, ez utálatos idõknek, telik.

Voltam garabonciása Tegnapoknak s Holnapoknak, kiknek története összefutott, kik elvették a Jelent, hogy én most kívül repessek az Idõn, s e tébolyult helytelenségben s idõtlen nincsében az alaknak: Képzeltségedet keressem babonásan. Körülbelül szántszándékkal kihullat­tam magamat a most-idõk rostáján, s bár majdnem izgat ma s az is még, hogy Miló Vénusza hányas számú kesztyût hordana, leveleim a pusztult, a már nem élõnek levelei lesznek. Hadd maradjak ott és úgy, Madame, ahogyan béna, de édes képzelemmel elképzelem: drága mivoltán, alaktalan kívánatosságán elgyötrött, valóságos bölcsességgel. Bölcsességgel fájdalommal avagy Halállal mert bölcsességtõl fájdalomhoz, fájdalomtól a Halálhoz érkezik el a túlságosságra rendelt igaz ember. S amit olykor elsírok Gyönyörûséged elõtt, Madame, ezek: az Élettel fölhagyott bölcsesség, hétfõ-keddi fájdalom s az a Halál, akivel valamikor csak-csak kacérkodtunk.

Így lesznek szépek õk, s így juttatják eszembe tegnapi, félhalott magamat, s így lesznek a leveleimbõl túlvilági naptár és napló, mely az elhagyott, onnansó világ legkisebb ostobaságain is dúlva-fúlva megáll. Kisujjait, melyeket megint a milói Vénusz csonka, isteni gyarlósága miatt sohase láthattam, de a kisujjait, csak a kisujjait csókolom, s kérem: legyen türelemmel hozzám, Madame Prétérite.

II.

Valami szoborról beszélgettem egykoron Múltságoddal, Madame, ha nem álmodtam az egész dolgot, s e szobor szegény, lármás, ostoba és az enyém lett lenne akkor, mert bízó-bolond voltam akkor és vidám. Akkor még úgy mertünk beszélni a megkapandó szoborról, mint a gyermekrõl, kit csókjaink köteleznek eljövésre, s mert vagy fiatalnak, vagy túl-egészségesnek, vagy gazdagnak muszáj lennünk, és mi: minden voltunk. Azóta már századszor újból nem hiszem már azt sem, természetesen, amit hiszek, s ha a régi, kinoliteratúrát nem ismerõ harctéren áttör a szemem: mennyi új ember és programos gyomor. Ha olyan bizonyos volna a szobrom, mint amilyen bizonyos, hogy holnapra még elõkerül esetleg a mindig szükséges húsz forint, ezt a szobrot már elõre becsúfítanám. Embereim, kik tudják, mit csináltam, maguk csomócskáit bogozgatják, s akik általam s jelenésembõl lettek valakik vagy lenni indultak, fiatalok, felejtkezõk, éhesek és tudatlanok. Emlékszik-e, Zavartságod, Madame, hogy ezt a piaci szituációt elõre és jól meg tudtam jósolni a prófétaság zöld köpenyege s lelkemnek elszíntelenedése nélkül? S az ember nem hiheti magát büntetlenül sokáig fajtája géniuszának: ma utálom a szajkóimat, s mert az új, rajtam-bátorult sereg nálam nélkül akar Magyarországot csinálni, már kezdek félni, hogy a jó Magyarország nem is olyan fontos. Szeretném, mint halott ember, a kezemben hitt Sorsot átadni valakinek, persze nem egy tébolyodott Cézárnak s persze a magyarság sorsát. Szeretném, ha valaki egy piciny kegyeléssel volna hozzám, s reménykedve megvárná a hálátlanságomat, a szabálytalan rosszaságomat s még szabály­talanabb jóságomat. Szeretném, ha valaki meglátná, hogy legtöbb s igaz krédókkal e nyomorék s csak gazoknak s Jókai-palántáknak nyitott országocskában én tudtam megmutatni leg­bátrabban a kíméletlenség útját. Nem érdemek ezek, ugye, Madame Prétérite, mert az ember olykor kénytelen, hogy nemesebb, több legyen, mint amilyen, vagy sokkal gonoszabbnak látszó.

Ha óhajtja, Óhajtottságod, fordítsuk el szívünktõl a keserû belüktetést, s beszéljünk talán megint a szoborról, melynél hazugabb, butábban furcsa kitalálás nincsen. Tetszeném magamnak, ha hihetném, hogy valakije voltam egy vagy-vagyos náció sorsfordulásának, de ma nekem borzasztó elgondolnom, hogy az ember, ha végez, szobrot kap, mint Irányi Dániel. Igen, igen, ez a halott név az, melyet az aktuális nevek közül kiválasztottam, s merek e gyáva, nevektõl félõ írás soraiba léptetni. S azután mindegy, hogy okosabb kortársaim nálamnál szebben alkusznak meg az okossággal, a korral s legfõbbképpen a társulással.

Hát most már kezdek unalmas és buta lenni: Elnézõséged lássa meg az én kripta alatti magasságomat, s legyen hozzám, habár nõ, jó. Úgy csókolom, ahogyan akarja, és úgy csókolom, hogy a csókunk híre átszaladván minden vámhatáron, azt a téves hitet kelthetné, hogy szerelmes vagyok Magába, de Maga tudja legjobban, hogy: nem: csók és kézcsók.

III.

Emlékszik-e még ifjúságának tegnapi szakára, Szépséged, s azok közül a gyermekleányok közül való volt-e, akik bolondultak a nõmúltas, öregedõ, de valahogyan mutatós férfiak után? Engem is megcsalt volt volna abban a tájban valaki ilyeskivel, avagy csak ma szeretném, ha fájna is az én sír alatti, de erõs gõgömnek; hogy így történt? Mondja, Madame, mit akarunk a nagyon fogható és rendes kapnivalókon kívül, mi, viharos negyven év körüliek, ezektõl az éretlen asszonyoktól? Persze, rémlik már, Magát nem ismertem oktalan süldõségében, s csak a csúfondáros kacajára emlékszem, ha látni- és bántanivalót kapott abban, amikor én minden megszületett asszonyban a Nõt mertem látni. Nõt látni a Nõben a Nõ kiindulásánál: búcsúzás ez vagy elkésett kezdés, szép szerelem-e vagy szebb szerelem, jog-e vagy emberi tilalom, mert államaink büntetõ paragrafusait nem óhajtanám e téren tisztelni. Mais, non, Madame nem tartok még itt, csak szeretném ad absurdum láttatni azt a nagyszerû, támadott vágyat, mely talán kevésbé gimnáziumi, mint a pro patria mori, de bennem, sõt bennünk van. Megígértem magamnak és magamban Magának, hogy semmi eleven név nem lesz e kegyes fogadkozású levelekben, s nem fogom utólag se bántani ezt az ostoba kötést. Sohse fogok beszélgetni a szláv és tót arcú díváról, ki éhes, ékes, okos, diadalmas és izzadó, de akiben tíz évvel ezelõtt, amikor õ már kész asszony lehetett, én valaki bimbószûzet láttam. Csak egy érett, sõt kissé csömörlött asszonnyal szeretném visszaláttatni a saját, csak talán-tán volt lyány-kamasz-énjét: jó volt-e? Jó volt-e, jó-e, ha az õsz hajjal, ritkultsággal, kopaszsággal vagy nimbusszal koronázott, nem fiatal férfiú reszketõ, gyámoltalan, fejletlen, de drága térdekre esik? Engem, Madame Prétérite, csúfolnak, kínoznak, de el nem bocsátanak ezek a kis bestiák, [s] hányszor gondolok arra: óh, bár Madame Prétérite tanított volna elõször, legelõször e kínokra, e fájdalmakra is.

Ha Pompásságod halvány és passzív jósága engedni fogja, egyszer, talán még többször is, írok még én errõl, de most lábainak küldök csókot, s kérem, vigyázzon a kis leányára, hiszen én még tíz évig életben maradhatok. Add, Uramisten, a Móricz Zsigmondé, hogy legalább Madame Prétérite megmaradjon, s add, Uramisten, hogy csókokat jelezzünk egymásnak. Amott szalad egy friss, nagyon fiatal leány, de a bokáját nagyon mutogatja: gyönyörû lábak, s az egész nõ nincs több tizenhét évesnél. Kissé koros, de, jó Istenem, nem lehet minden nõ tizenhárom éves, és, édes Prétérite, most már bevallhatom: Idõsségedben is a magam múltját, történetét szeretem.

Ny 1913. február 1.

Ady Endre