4. NE TESSÉK BÁNTANI

Hadd kezdjem mindjárt magyarázattal a dolgot: mi irodalmilag, mûvészetileg nagyszerûen elpolgáriasodtunk, holott feudális, ostoba és koldus provincia vagyunk. Mindez megtörtént, nem itt kell és nem most kell kutatni az okokat, de van egy seregnyi revünk s ezek között a Tisza-Herczegé. E nyomtatványnak csak a legelsõ számába néztem bele, s most a legutolsó számát voltam kénytelen észrevenni, mert az ürge is kártékony állat, s a lyukát nem szállítja helyünkbe. Tisza-Herczeg revüje (legyenek a névösszekapcsolással ízlésük szerint kielégítve) megvédi Beöthy Zsoltot tisztelt kollégám, a „magánhivatalnok” Fenyõ Miksa ellen. Fenyõ kibírja ezt, tudom, ha Beöthy Zsolt kissé lõdörög is e védelemtõl, melyet joggal várhatott volna el azon gyógyintézettõl, mely okos orvost tart a szomorúan elaggultak rokonságának terhére. Dr. Fenyõ Miksa maga is van olyan legény, hogy megfeleljen Beöthy Zsolt fogadatlan prókátorának, akinek különben ez a néhány sor elindul. Kedves Herczeg Ferenc úr, ha akarja, én Önt átadom, átadhatom azok szeretetének, akik az Ön írásait kedvelik. Azonban Ön egy lovagias, sõt párbajos ember, tehát (bár kitérni betegen sem kívánnék az Ön sváb bátorsága elõl) megérti, hogy lázadozom. Tanítsa Ön Tiszát, milyen ruhájában nem illik az utcán járni s Farkas Pálomat, hogy nem muszáj írni. De abban a pillanatban, amikor Ön egy revühatalmú Rákosi Jenõ akar lenni, s pláne egy kis keresztes hadjáratot próbál indítani, figyelmébe ajánlom azt, ahonnan jött: Versec vidékén az ember vagy hivatalnok lesz, vagy pánsváb, de ha Herczeg Ferenc lesz, legalább jó Herczeg Ferenc lesz, mert, uram, az Ön neve a Gyurkovics nénik óta fogalom. Pár héttel ezelõtt a Rákosi Jenõ Sebestyénjét akartam orron verni, mikor nem kóser kezével a Babits Mihály gyönyörû és nemes Dante-fordításához olyan, de olyan világosan célzatos ostobasággal nyúlt. Ez Sebestyén úr örömére, aki igazán most már több szót nem érdemel, elmaradt, s most egyenesen Herczeg úrhoz lehet beszélni. Hát képviselõ úr, úgy is mint a magyar Mikszáth, nyilván méltóztatik újság-lapokat is olvasni. Hal[l]hatott a Bonnot-ügyrõl is talán, mely nekem kivételesen kedves, ha Franciaországból szépen s okosan ültetjük át. Úgy valahogyan, ahogyan az Ön hírhedt vagy híres vezére kívánja[,] gesztiesen a haladást. Én irodalmi Bonnot-kat kívánok magunknak, s nem a magam és kartársaim érdekében, kikkel szemben Önök az ifjabbak és tehetségtelenebbek szerelmét vállalták. De naivan, gyerme­ke­sen: az Irodalom nevében kívánom, hogy az Önök zsebrákhadja a levegõbe repüljön, de dinamittal, tehát igazán. Nem hiszem, hogy eljöjjenek e megjelesült Bonnot-k, de azt tudom, hogy Herczeg Ferencet ma már csak az szereti, aki nem tudja, mirõl van szó, vagy aki szégyenkezve hallgat. Örüljenek az urak, hogy mandátumuk, katedrájuk, mindenük van, örüljenek, hogy kissé szennyesek, kissé piszkosak, boldogak. Örüljene[k] az urak, hogy Magyar­országon élnek, ahol még a betûtudó gróf is hagyományból íródeákot tart, de bántani, piszkolódni, hencegni ne tessék.

[1913. február 16. és március 1. között]

Ady Endre