|
Azóta tavaszodik is már, Madame,
mióta öreg, beteg, szamár, kifelejtett barátja megírta utolsó levelét, mely a
Nyugatba sem és sehova sem került. Valahogyan talán így beszélne most jó
Heinrich Heine: íme az infernálisan szép és szomorú ostobaság: minden tavaszkor
újrakezdik, holott tudhatnák az õszi sorsot. Valóban, fák, füvek, virágok,
állatok, mûvészetek, sõt krisztusságok, kultúrák, vágyak és haragok sem
ismerhetik olyan jól az életet, mint egy csalárd bukásra fölkészült kereskedõ.
Mi sem ismertük, Madame, pedig milyen nagy, ragaszkodó akarással, mennyi
forróságot pazarolva álltunk be jeges zivatarába, melyet tüzes vérzápornak érez
az ifjúság. Mit csináljak az idei tavasszal, melyet utálok, s mit csináljak az
emlékekkel, melyek majdnem úgy tudnak kísérteni, mint a vágyak? Mit csináljak
magammal, aki nem akarok, mert nem tudok akarni magamtól már semmit, s akinek
olyan súlyos fölöslege van, mint: önmaga? Üzenje meg, drága volt-barátnõm, aki
folyton váltakozik alakjával bennem, hogy már néha az a veszedelem is fenyeget:
ismerem polgári nevét és postacímét is. Üzenje meg, Madame, hogyan viselhetem
el magamat és az induló, a zendülõ, az idei, de örök, a kegyetlen és egyetlen,
nagyszerû Tavaszt?
*
Van nekem egy csodálatos erejû,
arató delek tikkadt fénypompájában játszó, nagyon magyar, nagyon kedves
íróbarátom. Ha nem felejtette el még, Édes, sokat beszélgettünk róla, mikor irodalmi
utcánkba súlyos, legényes, fenyegetõ lépésekkel, váratlanul befordult. Ez a legjózanabb
magyar a földön, holott ez neki fáj, valaki, akit a saját írósága, talán
becsvágya, a Józanság paroxizmusába sodort, de aki kibírja ezt is. Százszor
sírok irigy kedvén és naponként, Madame, ha arra a viszonyra gondolok, melyet
ez az én barátom az Élettel folytat és magunkra. Mi azt hittük, hogy az Életet
élni kell, s az Élet olyan kikerülhetetlen, mint a Halál: át kell adnunk Neki
erõinket, hogy a Halál készeknek találjon. De ez az én barátom életeket,
történeteket lát és mond, s lelkének méhe egy mesebeli hirtelenségû és
gyakoriságú terhesség. Nem fogyasztatja magát mással, mint az írással, s ha
vágyai fojtogatják, sírva vigad az íróasztalnál az õ kiképzelt magamagáival.
Én, hiszen tudja, Édes, kinek pompázóbb címeit ezután kihagyom, hogy a boromat
mindig szomjasan és magam iszom ki: úton vagy csárdában. Személyesen szoktam
szoknyák után rohanni, s a csókot olyan hazárdul kapom-veszem, ahogy adják, és
ahogy csókolják nekem. Politikát is úgy írok, érzek, hogy teljesen meztelen a
mellem, kit nagy-nagy urak, hatalmasok, kicsinyesek, bosszúállóak elé
düllesztek. Fogom a percet, s kiélem könyvvel, újsághírrel, szeszéllyel,
bármivel, de izgalommal mindig és nem ingyen. Ez íróbarátom pedig ül és ír:
itatja fenékig a poharat, csókkal iszapoztatja a nõket, vétókat mondat a mai
rend ellen, de mindig csak regény- vagy novellahõsei által. Boldog ember, mely
fajtájának itt, Magyarországon, szaporodnia kellene, mint a tengeri nyúlnak, s
boldog élet, mely: így Élet. Csókolni kívánom e percben a szemeit, Madame, s
végtelen bánat tölt el, mert irodalom helyett rettenetesen komoly és kacagtató
életet éltünk mi ketten.
*
Tudja, Drágám, megírtam már, hogy
most ifjú, nõi teremtések prédája vagyok, akik közül egyet különösen méltónak
véltem féltitokban vallott Fölségemhez. Hát a harminchat éves ember, miként
sokszor beszéltük együtt, egyszerûen együgyû, amikor éveinek méltóságos
polcáról lerokkan egy libácskához. De beszéltem arról is Magának, Édes, hogy a
Partium, Magyarország és Erdély századokon-vitás kiegyenlítõje, e túlhaladt
szerepében nem bírhatja sokáig. Hogy a tatár bennünket pusztított elejétõl
végig, hagyján, de ott maradtunk lerongyoltan néhány ezeréves, szép família
egészen a mai napig. Német, persze hogy német, tudós állapította meg: egy
család még az inasok s lovászok közbelépésével sem érhet meg kilencszáz évet.
Rólunk hétszáz éves krónikák úgy szólnak, hogy hatujjúak vagyunk, én is hatujjú
voltam, s az ilyesmit nem tudják a kakukkok szállítani. De nem errõl akarok
most írni Magának, Gyöngyöm, hanem arról, hogy mi Partiumbeli nemesek,
szerintem a legszebb magyar fajta, kipusztulunk. Már nem úgy öleljük az
asszonyt, mint dédapáink, s valahogyan Wilde-nál igazabban mondhatjuk el:
szimbólumos viszonyban álltunk korunkkal. Mi, az igaz magyarság reprezentálói,
kiknek prédikátor õseik a magyar-zsidó rokonságot is szívesen hitték a német
ellen, ma belepusztulunk a rokontalanságba s abba, hogy nincs is itt már
magyar. És nincs is itt már magyar, ahol az oláh vagy rác származású, de okos
családú õrült, kit megnevezni, a parlamenti elnökök finom nyelvén szólva s
elvem szerint nem akarok, magyarmentésbe fog. Tudom, drága Prétérite, hogy
untatják is ez ügyek, s hogy inkább várna izzó leveleket egy szép, tolakodó
ifjútól, de lássa: ezek is fontosak. Annyira fontosak, mint a fák, füvek,
virágok, satöbbik s mint mi ketten, két szegény, csodálkozó, didergõ és ijedt
részvényese az Életnek.
Ny 1913. március 1.
Ady Endre
|