11. LEVELEK A HAZÁTLANSÁGBÓL

Az idegen regimentek

Graz, július elején.

Wien és a Burg szeretnek császári és királyi kamarásokat csinálni a hûségesebb fajtájú magyarokból, ha valamiképpen õsibb nemesek, s a vagyonukat így-úgy megõrizték: ezt mindenki tudja. De azt ma már kevesen tudják, mivel Szabolcska Mihály tiszteletes úr is csak a kétségbeesett kivándorlóban látja a honi veszedelmet, hogy a „külföld magyarjai” ma is élnek s a régi fajtában.

Miként Zápolya óta minden erdélyi lázadáson át, úgy éltek s élnek ma is némely magyarok Bécsben s Bécs táján valami õrült dühû és tagadású Coriolanusokként. Csak az a magyartagadó úristen tudná megmondani, mit vártak ezek a különös magyar állatok Mária Terézia nagy császárnõnk idejében, II. József alatt, a bécsi kongresszuskor, Világos elõtt és után és - ma is még?

Tudok egy magyar úrról, aki már eleve készült, hogy amikor jóságos, mai császárunknak megköszöni a császári és királyi kamarásság méltóságát, kijelenti, hogy nem érzi magát magyarnak. Az a szerencséje volt nemzetünknek, hogy az új kamarásnak eszébe ötlött egy hiányzó anyai õs, akit csak a magyar kamarásoknak szokás megbocsátani - a Burgban.

Bécsben tudniillik a magyar kamarássághoz demokrácia csatolódik, s kevesebb õs kell, mint amennyi az igazi római szent birodalmi nemességnél követeltetik.

De, törõdjünk bele, ezt a félszbõl hallgató, kényszerû, magyar méltóságos urat éppen úgy nem mondhatjuk magunkénak, mint a Rhédey-vérû angol királynét vagy Koháry Fülöp koburgi õfenségét.

Ez a magyar, gõgös önhazátlanítás azonnal kultúrbélyeget kapna, ha mindig trón, trónközelség, szebb, nemesebb, hódítóbban új tartalmú élet járna vele. De ismerek megint valakit, aki Rákóczi egyik brigadérosát vallhatná õséül, hazulról, szegény, zsíros honi ezerholdjainkból él, s akit csak úgy lehet[ne] megsérteni, ha erre emlékeztetnék.

Itt semmi sincs a Batthyány Ervin gyönyörû, kultúremberi õrületébõl, sem a leghazafiasabb szocialisták hazátlanságából: ez práteri növénycsoda magyar humuszból plántálva. Hiszen Eötvös József azért írt egykor olyan naivul szerelmes verseket magyar hazájához, mert elõ­kelõsége titokban régen elvonta tõle, de ez új hazátlanok még az ilyen szép penitenciázásnak álmához sem képesek eljutni.

Talán pedig mindezt azért írtam és írhatnám sokáig és példákkal tovább, hogy a saját hazát­lanságomat magyarázzam meg a magam fájdalmas, Eötvös-szerû haza-óhajomnak. Egyébként pedig - néha így gondolom - a Habsburg-monarchia reprezentálóinak furcsa el-nem-helyezkedése talán onnan ered, hogy minden Habsburg-országban idegen regimentek feküdtek.

PT 1913. július 6.

Ady Endre