13. „SZÉP A VÁROS…”

A zilahi árvíz

Budapest, augusztus 7.

Zilah, melyet tessék Zilajnak mondani, õsi városka, régibb, mint õ maga hiszi. Tuhutum vezér korában is régi lehetett már, szláv, sõt már magyar is, mert bizony a magyarok nem a magyarok bejövetelekor jöttek ebbe az országba. Nagyszerû múltú, büszke fészek az egyesített Közép-Szolnok és Kraszna vármegyék, a mai Szilágy vármegye székhelye, még saját külön nemzeti himnusza is van, így kezdõdik: „Szép a város a Meszes aljában…”. Valóban szép a város, szép és szegény, büszke és szegény, ahogy illik a nagyon régi nemességhez, az Idõ-félretolta; fényes címerû és kopott ruhájú arisztokráciához. Kikerülik az utak e régi „Hadakútját”, nem õrzi Erdélyt, s régi nagy erejû iparosságát elölték a gyárak s a más városokat nõttetõ új viszonyok. Már a tímároknak s csizmadiáknak is befellegzett, mert még bocskor se kell annyi, mint régen: kevesebb bocskort nyû el ma a környéki oláh is. Pompás szõlõhegyei se hoznak sok hasznot, csak arra jók, hogy tüzes boraikkal a zilahi szõlõsgazdák szívérõl mosogassák a bánatot és a gondot. Voltaképpen ma már csak a Wesselényi Kollégium városa Zilah, az õsi „nagyiskoláé”, nekem is imádott alma materemé, hív sáfárjáé egy õsi, de mindig haladó kultúrának.

Folyója sincs Zilahnak, csak egy ágas patakja, a Zilah-patak, mely a Meszes vizét szállítja le s a szõlõdombokét, de mindig illedelmesen, nagy bajok nélkül, csupán hébe-hóba némi diákos megvadulással. De árvizet nem ismer Zilah: a Tiszára és a szegedi árvízre gondol, ha el akarja képzelni az árvíz mivoltát, de hát erre az elképzelésre sincs szüksége. S egy júliusi hajnalon azután arra ébred Zilah, hogy vége a világnak, Ég és Föld megbolondult, s a Duna és a Tisza jöttek el hozzá duhaj látogatásra. Kik meredélyes utcákon laknak, leszaladnak a kertjeik aljára, hol a Zilah-patak kanyarog: egy kicsörtetett tenger röpít háztetõket, bútorokat, kisodort fákat s fuldokló, szédült állatokat. Jajgató emberek az utcán, vészhírek a lentesebb utcákról és terekrõl: egy halálra riadt hegyi városka, mely nem szokta meg, s nem is szereti a vizet, s most a feje fölött csapkod a pokolból jöhetett, piszkos ár. Néhány óra a megzavart nyugalom, megsebzett álom, méltatlan csoda s érdemtelen pusztulás minden hirtelen rémületével. A völgyes vidékrõl korán kelt emberek jönnek kocsin és gyalog a város felé, s az úton elébük nyargal az áradat, s menekülni alig-alig lehet. Délelõtt úgy-ahogy leszaladnak a vizek, s az iszapos utcákon, a nagyobb romlások tájékán seregül a kicsi város népe valami olyan egykedvûséggel, mintha Sztambulban volnánk, ahol csak a város fele része égett le. Ez a kicsi, a világból kimaradt város, mely utódokról utódokra örökíti a nagy szenzációt, hogy XII. Károly svéd király menekülõben Zilahon hált egy éjszakán, egy bõrére menõ, rémes szenzációt már nem tud elfogadni. Váratlan és sok neki, csak jóval késõbb jelentkezik valami különös derû az arcokon, valami szomorú büszkeségféle, hogy íme, mi tud Zilahon történni. De ezt a világgal is kéne tudatni, villan meg még késõbb, ám a két vicinális vasutacskát elsöpörte a víz, a hírvivõ drótok póznái a földön hevernek, s Csucsa felé sincs út a posta­automobiloknak: elhordott hidak elõtt vesztegelnek ámuldozva. Estefelé mehet végre kerülõ drótokon Budapestre a hír, s már estefelé jön a még szomorúbb hír: a zilahi hegyek megindultak, s a pincék és szüretelõházak szõlõstül, fástul helyükbe akarnak jönni a zilahiak­nak. És holttesteket találnak fákban fönnakadva itt és ott, és este hét órakor megfeketedik a világ, s jön a második özönvíz. Szerencsére az elsõ áradás majdnem mindent elvitt már, amit elvihetett, de a tornyokban harangoznak, a lakásukból kiöntött embereken kívül azok se tudnak aludni, akiknek még van lakásuk.

Három-négy nap múlva eszmél csak föl Zilah, a szép város a Meszes aljában, s koldusságában nagyszerû áldozatokkal siet segíteni a bajokon. Van panaszkodás, de olyan más, mint minden máshol volna: igen[,] ez a „Hadak útjának” volt a városa, a valamikori tatárdúlásoké, s egy kicsit török város ez a kálvinista város. És aki megközelítheti közeledõ pincéit, bort hozat haza, s az emberek csöndesen koccintgatnak, nem éneklik ugyan a zilahi himnuszt, de halk, vontatott beszélgetésükbõl, mint zsoltár énekel ki, hogy az élet a csodáké, a sorsé, s megrendülni nem szabad sem az életen, sem a csodákon, sem a sorson. Hiszen mikor Etelközben voltunk, s ki-kicsaptunk prédára, hányszor jöttünk arra haza, hogy se feleségünk, se sátrunk, se gyermekünk, s lám, még mindig élünk.

Világ 1913. augusztus 8.

Ady Endre