|
Én is írtam arról már párszor s egy
alkalommal a Nyugatban is, amit Szabó Dezsõ barátom „a magyar protestantizmus
problémájának” nevez. Ez a probléma való, eleven és fájó, mint egy nyitott seb,
s azt az egyházi életben forgolódó jobb fajta protestánsok is érzik, de
tagadják. De Szabó Dezsõ, akivel még konklúziónkban is, mely bizony nagyon
kálomista prédikátoros, egyezünk, két súlyos dologban hallgatott és tévedett.
Az egyik az, hogy a magyar protestantizmus problemája ma is, mint kezdete óta,
voltaképpen a magyarság problemája - lévén a legvérbelibb magyar katolikusság
is alapjában kriptoprotestantizmus.
Szabó Dezsõ a magyar protestantizmus
gyökérbetegségének elsõ szimptómáját abban látja, hogy minden akciója negatív
csak azért is tett a katolicizmus ellen. Hát ez az a híres passzív rezisztencia
más formában, s a magyarság Bécs ellen csak azt teszi, amit Debrecen tesz vagy
akarna tenni Róma ellen. És fájhat kultúremberi, kozmopolita voltunknak ez a
harci mód, de e nélkül nem volna már valószínûleg se magyarság, se
protestantizmus. Mikor II. József a demokráciáért halálra szánta az akkori
magyarságot, a magyar nemességet, s küldözgette nyakára az aufklérizmus
jegyében írott írásokat, a magyar urak jó ösztönükkel eltalálták, mit kell
tenni: olvasatlanul máglyára minden írással. Ez barbár, aljas védekezés volt,
de életet véd[e]ni mindenhogyan szabad, s hogy a magyarság élete fontos-e vagy
sem, más kérdés, de a magyarság akkor is az életét védte.
A Habsburg-monarchia mai egyesítõ
lehetõsége nem a németség s a hadsereg kizárólagosan többé, hanem a klerikális
katolicizmus. A katolikus Duna-monarchiának, mely ortodoxok és eretnekek ellen
úgy vágyna megteremtõdni, útjában elõször is a protestáns magyarság áll, tehát
a magyarság. A protestáns negáció megint a régi fegyver, ósdi, de kipróbált, s
a magyarság szolgálatában áll még a Tisza István pápistáskodó, Bécs és Róma
eszén túljárni akaró protestantizmusa is, mely kezességével és alkuvásával az
egész magyarságot szeretné egy táborba babonázni. És a „mûveletlen és
szellemileg alacsony nívójú” protestáns papok talán okosabb harcosai hitüknek
és fajuknak Tisza Istvánnál, mert a Prohászka Ottokár-féle egyéniségek luxusát
sem a magyarság, sem a kálvinizmus nem bírnák el. Mi, valahányan, akik mások
vagy csak magunk hite szerint kinõttünk a fajunkból, akaratlanul is fajunk
ellenségei vagyunk, mihelyst az erõnk több, mint vis inertiae. Csak ha egy nagy
világrobbanás teszi majd a magyarság sorsát a magyarság kezébe, jöhet el a sora
annak s természettudományos törvények szerint, hogy a magyarságnak ne a maga
akármilyen életben maradása legyen az egyedül fontos valami. Ezért nagy fátum a
magyar fátum, ezért lett protestánssá a legszorongatóbb idõkben a magyarság, s
ugyanilyen törvények szerint nem lett a románság sem protestáns, sem óriási
zömében unitus.
Most még csak a másik tévedés[é]rõl
és elhallgatás[á]ról szóljak röviden Szabó Dezsõnek, akivel pedig olyan nagyon
egyetértek. A protestantizmus azért antidemokratizálódott, s
antidemokratizálódik folyton, mert a magyarságnak is ez az életösztöne, de ez a
folyamat nem tart örökké. A magyar protestantizmusnak volt, van, s mindig lesz
néhány vezére, aki csak parancsoló néhány órára, muszájból felejti el, hogy mit
is jelent a protestantizmus. Örökös tiltakozást és lázadást tudniillik minden
bilincsek ellen, és mindazoknak összetartozását, akik nem akarnak tartozni
sehova, ahol nem a nyáj, de a karám a fontos. A protestantizmusnak ez a lelke
éppen úgy föl fog szabadulni, mint a magyarság igazi, röpülõ lelke, mihelyst
ezért nem kell az életével fizetnie.
Vagy pedig a régi, kipróbált fegyver
sem lesz erõs, s a magyar protestantizmusnak éppen úgy nem lesz mondani- és
teljesítenivalója, mint a magyarságnak. Nem hinném, de lehet, s akkor a
probléma meg fog oldódni megsemmisítõen és könnyen, mintha soha probléma se
lett volna. Egyelõre érdekes, és német vagy szláv tudósok igen okos dolgokat
fognak majdan kiolvasni abból, hogy milyen sokféleképpen megkínzott, mostoha
magyaroknak és protestánsoknak fájt különösebben és legmegértõbben az a
probléma, mely miatt nekik volt legkevesebb nyugalmuk és honjuk e hazában.
Ny 1913. augusztus
16.
Ady Endre
|