|
„Rohanunk a
forradalomba”
Érmindszent, augusztus 21.
Lázár György, kedves bátyámuram,
Szeged város neves podesztája, a legszeretnivalóbb literary gentleman, nagy
kárörvendezéssel lehetne most hozzám. A Dugonics Társaság nevében tudniillik
sok szeretettel invitált Szegedre verseket olvasni pár évvel ezelõtt egypárszor.
Bizony isten vágytam erre a kirándulásra, mert voltam már a Dugonics
Társaságnak, Lázár Györgynek s az irodalmi felolvasások legkedvesebb vidéki
publikumának vendége. Nem is emlékszem biztosan, restség, nyavalya, külföldi
kóborlás vagy mi volt az oka, hogy költõi minemûségemben másodszor is szabad
elhatározásomból Szegedre el nem juthattam. Most Lázár György bátyám, ha nem
volna olyan nobilis úr, mint amilyen, kicsúfolhatna, hogy bezzeg el fogok menni
Szegedre, ha a kir. ügyész hívat.
Mert hívat Szegedre a kir. ügyész,
amit nem akartam elhinni az elsõ újsághírek után, de ma már szinte bizonyosra
kell vennem. Hatunkat fogat egyszerre pörbe a Nagy György eltörölt
Köztársaságából, melybe különben én úgy kerültem, mint Pilátus a credóba. Nagy
György átvette egy politizáló versemet a maga kis republikánus lapjába, s most
itt állok az alkotmányos államforma megtámadásának vagy talán még nagyobb
valaminek bûnével terhelten.
Furcsa az én dolgom ezekkel a
politikás versekkel, melyeket sok dühvel-kedvvel írogatok néha, s melyekért
mindig lehordanak esztéta barátaim. Õk azt tartják, hogy az ilyen versekkel
lefokozom magamat, és meggyöngítem egyéb poézisomnak emberibb és súlyosabb
dokumentumait. Nem tehetek róla, hogy érdekel, izgat, foglalkoztat a saját magyarságom
s a magyarság együttes kínja, problémája, sorsa. Nem tudom a történõket
elõkelõen, finoman a múltba vagy a jövõbe transzponálni, és mert talán a vers
leginkább az erõm, verssel üvöltök bele a politika kakofóniájába. Az effajta
részvevést a ma politikai harcaiban legjobb erõnkkel s mindig a fölszabadulni
vágyók mellett olyan nobilis, de muszáj adónak tartom, mint a milliomosok
jótékonyságát.
Hogy bûnös versemmel izgatni
szerettem volna, ez több mint valószínû, ez természetes, de köztársaságot,
istenemre, nem akartam csinálni. Nagy Gyurkának én megírtam, és meg is mondtam,
hogy csinálják meg nélkülem szépen, mert én egyelõre sok-sok harcot látok
sürgetõbbnek. Azt nem tagadom, hogy ha Nagy Gyurkáék jól megcsinálták volna az
õ vágyott államformájukat, ezt éppen úgy nem támadtam volna meg, mint a mait.
Egyelõre én inkább antirepublikánus vagyok, esküdt ellensége például annak a
hatvan vagy hány undok, kis, nemesi köztársaságnak, mely vármegyének hívatik.
Különben pedig a hatalomnál semmit sem respektálok jobban, s az én
forradalmárságom az, hogy Bécs az õ hatalmát ne egy kis zsiványhaddal, de
Magyarország népével ossza meg idehaza.
Biztosan lesznek ott Szegeden jó
esküdtek, lesz lelkes védõügyvédem, a versem sem egészen rossz, nekem is lesz
mondanivalóm, nem írok hát elõ-védbeszédet. Csak elbúslakodom sorsomon, mely a
vénülõ primadonnákéhoz kezd hasonlítani: öt évvel ezelõtt még nem kellett
ügyészi reklám verseimnek. Most íme ez a bûnös vers, melynek „Rohanunk a
forradalomba” a címe, több mint egy éve jelent meg napilapokban s a télen a
legújabb verskötetemben. S azon pár száz emberen kívül, aki még meg szokta
venni minden újabb kötetemet, senki se tudna errõl a versrõl, ha Nagy György és
a szegedi kir. ügyész nincsenek.
Mindegy, készülök a második szegedi
fölolvasásomra, ahol azonban már nem is én olvasok föl, hanem, ha jól tudom, az
esküdtbíróság jegyzõje. Elõre kérem a jegyzõ urat, olvassa jól föl majd a
versemet, mert ennek a nyomorult poétafajzatnak nincs nagyobb büntetés, mintha
a verseit rosszul olvassák fel.
Világ 1913.
augusztus 23.
Ady Endre
|