|
Érmindszent[,] augusztus 28.
Csakugyan megtörtént volna itt a
szomszédunkban, Szatmár vármegyében, hogy egy falu kálvinista népe nagy
elégedetlenségében el akarta csapni az Úristent? Nagyon hiszem, mert itt nálunk
is hamar megtenné ezt akármelyik kálvinista magyar, s szintén azt mondja, hogy
amit az Ég csinál, legalábbis nem gilt. Templomot, papot, kántort, orgonát,
harangot tartunk, adót fizetünk, imádkozunk, odafent pedig mégse vigyáznak
reánk.
Az is Szatmár vármegyében történt
valamikor, ha jól tudom, Szentmiklós községben, hogy az új, díszes templomba
belecsapott az istennyila, s a templom lángba borult.
- Mi lesz most már - jajgatott a
parókia tornácán a tiszteletes úr -, mibõl építünk megint az Úrnak új hajlékot?
- Nem építnék én neki - ordította be
az utcáról egy haragos magyar, tekintélyes presbiter - még istállót sem, nem
érdemli meg, aki a saját házát fölgyújtja.
Ez a kálvinista magyarság - Móricz
Zsigmond magyarjai - hamar dühbe jön a méltatlanságon, s hamar kidörgi az „eb
ura fakó”-t. Valamikor a császár, sokszor két erdélyi fejedelem s három török
pasa között lehetett választania, hozzászokott.
Itt nem volt ritkaság, hogy egy-egy
haragos község átpártolt nem is a pápista, de az oláh vagy orosz istenhez,
ahogy a görög katolikust hívta. Egy ilyen római katolikussá vált református
gyülekezetet a plébánosa addig nógatott, míg elindult Máriapócsra is, búcsúra.
Persze szégyenkezve kullogtak, zászlót nem vittek, nem énekeltek, s így nem
tértek ki, mint a búcsúsok elõl szokás, a szembejövõ szekerek.
- Hát kendtek is búcsúsok -
mentegette magát egy kérdõre vont szekeres -, hiszen kendteknek még feszületjük
sincsen.
- Hát ez mi az Isten nyavalyája[?] -
rántotta ki a vezetõ kurátor a szûr alól, ahol rejtegette, a szent feszületet.
Ezek nem anekdoták, ezek való
történetek, száz hasonlót és igazat tudok e vidékrõl, s ezek legjobb jellemzõi
a kálvinista magyarnak. A francia paraszt - Jaures beszélte - hamar válik
istentagadóvá, a papját is elkergeti, de a templomot és harangot megõrzi, hogy
boszorkányok arra ne jöjjenek, s a jégesõt is el lehessen harangozni.
Mostanában egy kis vitánk folyik a
magyar protestantizmus problémájáról, s úgy gondolom, hogy a problémát a
kálvinista paraszti lélek ilyensége is súlyosítja. De mindenekfölött pedig
súlyosítja a legújabb protestáns papi nemzedék elképzelhetetlen silánysága.
Vannak, persze, hogy vannak ma is jeles, tanult és holtig tanuló papok, de a
nagy többség egyszerûen szánalmas. Egy-egy kálvinista egyházkerületben a papok
imádkoznak az esperesük életéért, mert nem tudnak maguk között senkit, ki e
tisztre méltó legyen. És ami meglepõbb és csodálatosabb, még önmagukról sem
hiszik[,] talán titokban sem, hogy a többinél különbek volnának. S ennek éppen
most kell így lennie, mikor az iszonyú klerikális megpróbáltatások idején éppen
a kálvinizmus kerül természetszerûen az elsõ tûzveszedelembe.
Soha, sehol még nép olyan
kivételesen preparált egy racionális erkölcs-vallásra nem volt, mint a kálvinista
magyarság. Csak éppen gondolkozó, tanult, nemes szellemû, népbarát papok
kellettek volna ehhez, s meglett volna. Most azután kérdés, hogy ez az
elhanyagolt, elkoldusodott s elkeseredett nép állni fogja-e, mint régen, a
nyomorgatást. Kérdés az is, hogy mikor dacossága elpártoltatja az Úristentõl,
ha azután nyilván a földi hatalmasságok következnek, elõrelát[ható]
eltiprásukból lesz-e valami haszna is a haladásnak?
Mert ami Milotában történt, gondolom
Milotában, ahol az Istent el akarták mozdítani, nagyon rokonságos az Esze
Tamásék lázadásával. Ha Milota elégedetlen a saját Úristenével, hogy bírja el
sokáig nézni a grófi százezer holdakat s a váradi és szatmári püspökök
dúsgazdagságát. Be kár, hogy ez a szép forradalmi néperõ híjával van a
vezetésnek, a kemény, együttes, kultúra- és szabadságcsináló fölhasználásnak.
A milotai Isten-válság ilyen nagyon
komoly, ilyen nagyon szomorú eset: menekülõ forradalom lesz ebbõl is, Amerika.
Mert a fõszolgabíró és a csendõr bizonyosan nem engedik szabad prédának egy
Milotán sem és egyik Úristent sem, mert sejtik, hogy azután mi jön. A nép pedig
miután Rákóczi elébe nem mehet, mint Esze Tamás idején, elmegy szépen oda, ahol
az Úristen jobban vigyáz reá a munkájáért, a vér- és pénzadójáért.
Világ 1913.
augusztus 30.
Ady Endre
|