|
A vörös postakocsi
Nem, ez még mindig nem Budapest
regénye, ez a könnyes, drága, gyönyörû könyv sem az. A vörös postakocsi, a
Krúdy Gyuláé. De én nem tudom, csakugyan, okvetlenül meg kell-e írni azt a bizonyos
pesti regényt úgy, hogy egész, mai Budapest aljaskodjék benne? Bródy Sándorék
biztatgatásainak nem lesz jó végük: jelentkezni fog Budapest áhított regényével
váratlanul valamelyik ügyes, ravasz, második minõségû költõ. A Bródyak, a
Krúdyak írásai éppen hiányosságaikban nagyszerûen oktatók, és olyan gazdag
anyagúak és olyan ösztönzõk, hogy ez bizony megtörténhetik.
Én Krúdy helyén nem Anyeginbõl
vettem volna mottót a könyvembe, vagy odateszem mindenesetre Anyegin mellé a
Tündérálom, Petõfi négy sorát. „Egy hattyú száll fölöttem magasan, Az zengi ezt
az édes éneket - Óh, lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép
emlékezet”. Mert Krúdy, édes szerencsénkre, nem azt írta, amit regénye
bejelentõjébe fölsorolva ígért, hanem eldalolta tegnapi ifjúságának
boszorkányos muzsikájú dalát.
Mai ifjúsággal dalolni a tegnapi
ifjúságról csak igaz költõnek adatik, a legnagyobbakhoz hasonlónak, akinek nem
egyetlen ifjúsága van, de váltogatja az ifjúságokat. Ez a tegnapi ifjúság
Budapesten virágzott el, mert nem is lehetett predesztináltabb helyen mint
Budapesten, s szinte csak ennyi a Krúdy könyvében Budapest szerepe. Mert
például az író vidéki emlékekkel terhessége, mely olyan szép és csodás e
könyvben, mint a Krisztusanyaság, Budapestet majdnem lefokozza, sõt
érdektelenné teszi itt-ott.
A vörös [posta]kocsi nemcsak a
tegnapnak, a pestbudai bizarrságnak s az emlékezésnek szimbóluma, de a
Krúdy-regény - ha ugyan regény - nagy társadalomtalanságáé. Azokról és úgy,
akikrõl és ahogy Krúdy ír, csak az írhat, akinek társadalmi rangja
tisztázhatatlan, s állandóan a napidíjas és az Úristen között libegõ. Csak ez
látja meg és kedveli a társadalom leghívebb reprezentálóit, azokat tudniillik,
akik a társadalmon - kívül bitangolnak.
Ezek az emberek adnák a regénynek a
hivatalos regényszerûséget, ha mindnél nem volna több, fõbb, megindítóbb maga
Krúdy vagy[,] mondjuk[,] Rezeda, az író. Itt hát megint egy pompás kihágás
történt a mûfajszabályok ellen, íródott egy regény, mely sehogy sem regény. Egy
prózaizált és krúdysított, de mégis annyira belsõ versû Byron-hõsköltemény,
amilyszerût úgy akartam volna tavaly egy verses regény kísérletemmel. De ugyane
miatt érheti szemrehányás is sok Krúdyt: naplónak nem napló, memoárnak pedig
gyáva egy kicsit ez a könyv. Sok megnevezett, polgári nevén fölcsípett élõ
személye egy-egy éles fotográfiája majdnem pasquille-alacsonyra süllyesztik
néhol a könyvet. Egyenetlenségei azonban mégsem hibák, de több
valószínûtlenséget szomjúhozunk gyakran, pláne, mert Krúdy megígérte azt a sok
olyan nem-valószínûséget, amely a mûvész legmélyebb élet- és magalátása.
De könnyes, drága, gyönyörû könyv ez
mégis, úgy, ahogy írta, aki írta, fölséges versvallomás arról, miként teszik az
álmok passzívvá a mai Casanovát. S ha nem regény, hát nem regény, de briliáns
lelki röntgene a fiatalság nevezetû betegség egyik legékesebb stádiumának. A
mûvészpsziché diagnózisa s egy kicsit édes szívfájdalmú emléke tíz év elõtti
budapesti sorsunknak, ellágyulásainknak s az éjszakáknak, melyekben akkori
ifjúságunkat meghurcoltuk. Szerelmetes, mindenkitõl nemesen különbözõ, erõs
poéta írása, s ez magában biztosítja sokáig az életét azokban, akik a tegnapi
ifjúságukat akarják megtalálni. „Bár még borúsnak látszik a szem, De könnyét
rég elsírta már”? - nem. „Óh, lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló
hattyúm, szép emlékezet”.
Ny 1913. szeptember
1.
Ady Endre
|