|
Már szeretem Budapestet, akit[!]
olyan sokáig gyûlöltem, már szeretem, s rettegek e növekvõ, nagy szerelmem
miatt. Visszameneküljek én régi Párizsomhoz, vagy Rómához szegõdjek: a szépek e
két szépéhez - ez ma már aligha gyógyíthatna meg. Én a Bródy Sándor szerelmes
gyönge emberei közül való vagyok, kik legalábbis közel akarnak élni az õ
szeretettjükhöz. Hát haza kellene mennem, az én kis Érmindszentemre, vagy
elbújni kegyes hívást várva valami kis erdélyi másik faluban.
De nem tudom, miket kell még nekem
bevárnom, miért nem lehetek még mindig igazán megbékült s bújva csöndességben
elveszõ. Arra, a mi vidékünkön, tegnapi legendák élnek különös, rejtõzõ emberekrõl,
ûzött s megállott kalandokról és különös bánatos emberekrõl, akik kétszer
halnak meg. Mintha csak Jókait olvasná az ember, holott tegnap éltek s a mi
vidékünkön, mely úgy látszik, kedves temetkezõ helye az eleveneknek.
És így jut eszembe kettõ-három e
tegnapi legendák közül, számûzött és magukat számûzõ emberekrõl, mik szólnak.
Még nem volt vasút sem a
Szilágyságban, amikor gróf St.-nak, egy nyalka dragonyostisztnek, le kellett
Bécsben oldania a kardját. Kis oláh faluba dugta el a császári házzal is rokon
hatalmas családja, kapott némi kegydíjat, de a vármegyébõl moccannia se volt
szabad. A pálinkához menekült a gróf, kis kocsmárosok hitelébõl élt, néha
cigány putrikban hált, s árokból szedték össze részegen. Neki megadatott a
föltámadás, a St.-családba beleütött a dög, s a szilágysági számûzött sok-sok
milliós hitbizományban ült, mikor egyszer kijózanodott, s jó ruha volt rajta.
B. Erzsébetnek Polónyi Géza volt a
védõje, s néhai öreg N. grófnak sok pénzébe került ez az Erzsébet asszony, aki
különben egy francia grófot s földbirtokot vásárolt, s itt halt meg nálunk õ
is. De itt élt, és kalandosan, a Vásonkeöy-pör híres fátyolos hölgye is, akinek
dolgairól ma is csodákat mesélnek.
Különös familia lappangott pár évig
egy másik szomszédos faluban is, hol kastélyt, birtokot vettek, s nagyon
nagyúrian éltek. Gyorsan párologtak el a vidékrõl, hol ezer gyanú támadt rájuk,
s komoly urak hiszik, állítják, hogy a családfõ a mayerlingi tragédia egyik
valamilyen szerepese volt.
Még különösebb valaki volt az a
francia úr, aki Bikszádtól nem messze vásárolt egy darab erdõt, s építtetett
bele magának kastélyt. Óriási kõfalakkal zárta körül, cselédsége is francia
volt, s [a] kastélyból csak egy idegen, hûséges oláh cseléd járt ki a világba.
Erre se volt még akkor vasút, s mikor a vasút épült, az úgyis komikusan magas
falakat még magasabbra emelték. A várurat soha senki se látta, s mikor meghalt,
a cselédség is eltûnt, s a vármegye talán ma is hasztalan keresi, honnan jött
valóban ez a remete francia, s élnek-e valahol övéi.
Ezek és mások még, sokan, milyen
különös, mind oda jöttek mifelénk, mindenfajta fáradtak és rejtõzködõk. Mintha
egyenes parancs volna ez[,] hazamenni, kiszakadni mindenféle szerelmekbõl,
rejtõzködve várni úgy, hogy már nem várunk semmit.
És mégis még nem tudok, nem lehet,
most már Budapestet szeretem, õt is viszonzás nélkül, s õt is úgy, hogy
elhagyni nem tudom. Valamikor elhagytam a szerelmeimet, s most azok a szerelmek
sokasodnak, melyek elhagynak, mielõtt visszaszerettek volna. Talán
holnap-holnapután bele fogok mégis fáradni, talán megérkeznek a titkos
bevárnivalók vagy a nyílt reménytelenségek, s akkor én is mehetek haza, a
rejtõzködõk hazájába.
Világ 1913.
szeptember 23.
Ady Endre
|