|
(Levél a
szerkesztőhöz)
Kedves, jó szerkesztõ uram, ha Te
valamire azt mondod, hogy érdekes és a publikum elé való, akkor bizonyosan az,
és még a köteles, rendszerint csinált szerénykedéshez sincs jogom, ha Te
megtiltod. Te úgy hiszed, hogy Ady Endre élete és gubója és mentsvára:
családja, háza, szülõfaluja érdekli az embereket, érdekli még, vagy érdekli
már. Legyen neked a Te hited szerint, hiszen ugyancsak Te voltál az, aki mikor
is nyolc-kilenc év elõtt elnémító erõvel röhögték ki a verseimet, reám
parancsoltál, hogy írjak, és ne féljek. Mai, feltörekvõ ember minden pályán
eléri azt[,] hogy ha nem is családot, de úgynevezett tûzhelyet alapít a
pénzébõl, a vérébõl, ami okos dolog. Nekem kijutott a vérbõl, ha pénz nem is
sok adatott, de ha mind a kettõ együtt lett volna tán: a civilizálódásnak ezt a
legszebb polgári állomását nem érem el.
A kálvinista predesztinációnak
szédítõ paradoxonából s a török fatalizmusból csináltam magamnak egy különleges
vallást: szóval agglegény vagyok, hazátlan, otthontalan, kóborló. Azaz mégsem:
íme Érmindszenten vagyok megint, drága, nagyon oláhosodó, nemes kis érmelléki
falumban, az édesanyám, az édesapám hajlékában. Négy-öt évvel ezelõtt
megpróbáltam, s gyöngyösen ment volna a falu, a falusi élet, az
elparasztosodás, az anti-Budapest, de már ennek a képzelésnek is vége. Nem
bírom ma már a falut, nem tûröm, nincs számára mentségem, nem viselem, akár egy
magyar vidéki várost, mely az õ budapesti, sõt wieni ambícióival még
tûrhetetlenebb és elviselhetetlenebb. Hiszen Budapest is falu, s lakosai
többnyire falusi emberek, s amit szeretünk benne, az az õ különös falusága,
hiába az aszfaltja, a magisztrátusa, Bárczyja, Vázsonyija, álmai, korcsmái,
világítása és fölséges nõi.
Legbecézettebb álmom a biztosításos
remeteség, ami azt jelenti, hogy ha az Úristen további élettel ver meg, Budán
fogok lakni, de csak azért, hogy közel legyek Pesthez. Tudniillik Pestet
utálom, de tõle, belõle élek, képzelt avagy igazi barátaim ott találhatók, s az
asszonyok is Pesten vannak, de tán csupán azért, hogy az ember átvigye õket
Budára.
Nini, mennyi mindent kezdek
összehordani, holott Te, kedves szerkesztõ uram, Érmindszentrõl parancsoltál
szólnom, saját külön tuszkulánumomról s a mi kis kúriánkról.
Hát Érmindszent nekem
legeslegelõször is az édesanyámat jelenti, aki sóhajtani se mer, ha én netalán
alszom és álmodom, és az édesapámat, aki pontosan hajnali öt órakor káromkodja
el magát az alsó udvarban, holott ma már nem is engedjük gazdálkodni, kicsi
földjét bérbe adattuk, s két olyan szükségtelen vén cselédje van, akikért nem is
érdemes a tüdõt szaggatni.
Érmindszent Szilágy vármegyei falu
(sokszor könyörögtem, édes szerkesztõ uram, gyere le egy unalmas nyári napodon,
hadd kedveljünk és vendégeljünk a mi otthonunkban), s utána Mandzsúria
következik. Ugyanis: húsz év óta ígérik nekünk, hogy köves utat csinálnak
mifelénk, azonban ma is még tengerszemek járnak ki-kirándulóba pocsolyás
utainkra.
Gyakran vagyok Érmindszenten, ha nem
is sokáig, talán a világtól elmaradt, konzervatív szívem lehet ennek a
magyarázója: nagyon szeretem és féltem azt a két öreg embert, akik az anyám és
az apám. Az anyámat különösen, a valamikor hét vármegyére szóló szépséget és
jóságot, aki talán miattam öregedett meg hamarabb, mintsem szabad lett volna,
de az apámat is, aki ma még nekem és Lajos testvéremnek öccséül tetszhetõ,
komikusan fiatal, de bizony mégis öregúr.
Nagyszerû úr ám az apám: családjának
egyetlen tagja, aki elrúgta volt magától a latin iskolákat, ennek folytán
zabolázhatatlan, igaz és természetes, õsi és zsarnok magyar maradt. Késõ és
lehetetlen volt és volna az öreg urat megszelídíteni, hiábavaló is: édesapám
már csak maradjon meg olyanosnak, amilyen voltával rontotta vagy igazította az
életünket.
A házikó, ahol lakunk, újabb ház, a
régit, ahol születtem, az alsó udvaron, nem mertem megmutatni, mert még mindig
túlelegen bántanak és nem szeretnek engem, s rögtön meggyanúsítanak, hogy saját
magamnak sietve ajándékozom a csak halott és nagy költõknek kijáró
megtiszteltetést.
De nem rossz hely ez a mi kis
kúriánk, egy majdnem három hektáros telek közepén és fásan, délnek nézõen és
virágosan, ami megint az anyám akarata, aki pedig a maga nagy, passzív lelkével
csak úgy akarhatott mindig valamit: nemakarást kellett tettetnie.
Érmindszentre én akkor megyek,
amikor az anyám kívánja, avagy unom a szanatóriumokat és hoteleket, vagy pedig
nagyon üldözött, letört avagy megalázott vagyok. Kacérkodom, talán ma még csak
kacérkodom az öregséggel, de ez az öregség bizony csak a nyakamon van, s félek,
maholnap megint összebarátkozom a faluval, Érmindszenttel, s ha egy tébolyodott
percemben meg nem házasodom, s ha a városi remeteségem fikció lesz, hazajövök
Érmindszentre.
Egyelõre s különösen nyáron, gyakran
vagyok itthon, ez már törvény, meg azután az öcsém, egyetlen testvérem, tanár,
aki - oh, boldog ember! - úgy vakációzhat, mint egy diák, s szülõ öregeim
együtt kívánnak bennünket látni és táplálni.
Édes szerkesztõ uram, a többit csak
akkor tudnám neked elmondani, ha végre eljönnél ebbe az én kis falumba, ahova
annyiszor hívtunk, csábítottunk. Akkor majd meglátnád, hogy nekem csak innen
lehetett jönnöm, ahol nyaranként a lugasban olvasok és írok, és a szobámban
szúnyogokkal viaskodok, mint egykor Pesten és az országban másféle
szúnyogokkal. És látnál egy kicsi fiút, aki harmincöt, sõt majdnem harminchat
éves korában nem fél még Tisza Istvántól sem, de alázatosan meghallgatja az
apját, mikor házasodásra buzdítja s a költõség haszontalanságáról beszél. Az
öregúrnak nagy fájdalma, hogy nincsenek unokái, s hiába magyaráznám neki, hogy
ezer vers, olvasó és hivõ se kutya - ezt se hiszi el nekem.
Fene rossz sorsa van nálunk a
poétáknak (és most hencegek), a poétának, de mégse lehetetlen, hogy én
hamarosan le fogok csendesedni, élni és írni megszünök, s hazamegyek a mi kis
„kúriánk”-ra. Az apám egyébként a ház mögött szép helyet szemelt ki, ahol az
Érmindszentre származott diósadi Adyak fognak szerényen és csöndesen
temetkezni. Ölellek, kedves jó szerkesztõ uram, s az Isten tartsa tõled távol
az ilyen gondolatokat.
Az Érdekes Újság
1913. szeptember 28.
Ady Endre
|