|
Arra gondoltam elõször, hogy
úgynevezett életrajzomat szigorú logikával kezdem ennek az írásnak a napján, s
végzem megszületésemnek, ez igazán nem fontos eseménynek, dátumával. De az én
életkoromban már meggyávul egy kicsit az ember, s nem mer már könnyen az öreg
szabályok ellen lázadni, tehát kezdjük csak avval, hogy születtem. Születtem
pedig, hajh, 1877. november hó 22. napján Szilágy megye Érmindszent községében,
a régi Közép-Szolnok vármegyének Szatmárral határos érmelléki kis falujában. Az
apám Ady Lõrinc, a belsõ Szilágyságból, Lompértról került ide, mikor
édesanyámat, az egykori érmindszenti református papnak korán elárvult leányát,
akit egy falusi kisbirtokos nagybácsi fogadott föl, feleségül vette. Az anyám
családja õsi protestáns papi család, miként erdélyi kálvinista papleány,
Visky-leány volt apai nagyanyám - nagyapám, Ady Dániel pedig a Wesselényiek
számtartója s lompérti földbirtokos. Az Ady-család egyébként - bár ez se fontos
- a Szilágyság egyik legrégibb családja, õsi fészke Od, Ad, késõbb Diósad, s a
terjedelmes Gut-Keled nemzetségbõl való. Régi, vagyonos és rangos helyzetébõl
hamarosan lecsúszott a család, s már a XVI. századtól kezdve a jobbféle
birtokos nemes úr kevés közöttük, de annál több a majdnem jobbágysorú,
bocskoros nemes. De erõs és büszke hagyományok éltek a famíliában, s az apám,
aki testvérei közül egyedül nem tudott megbarátkozni a kollégiumokkal,
amelyekbõl mindig megszökött, gyerekeit bármi módon taníttatni akarta.
Okvetlenül az izgatta titokban, hogy a család újabb fölemelését, amint illik, a
vármegyén és vármegyei karrierek által csinálják meg - a fiai. Engem 1888-ban a
nagykárolyi piarista gimnáziumba vittek, ahol az alsó négy osztályt végeztették
el velem a kedves emlékû, nagyon derék, kegyes atyák. Talán - s ha igen,
alaptalanul - katolikus hatásoktól féltettek otthon, mikor az ötödik gimnáziumi
osztályra elvittek a vármegyei õsi, kálvinista zilahi "nagyiskolába",
a mai Wesselényi Kollégiumba. Nagykárolyban s Zilahon is eminens diák voltam,
habár a szorgalom akkor se volt sajátságom s magamviselete pedig fogcsikorgató,
de gyakran megvaduló szelídség. Jogásznak kellett mennem Debrecenbe, mert így
leendett volna belõlem apám kedve szerint valamikor fõszolgabíró, alispán, sõt
mit tudom én, mi, ám igen gyönge jogászocska voltam. Budapesten, újra
Debrecenben, késõbb még Nagyváradon is megújítottam kényszerû
jogászkísérleteimet, de már rontóan közbenyúlt szép, kegyes terveimbe a
hírlapírás. A hírlapíráshoz - természetesen a magyar viszonyok között - régen
ápolt s titkolt írói, költõi ambíciók juttattak el. Hétéves koromban verset
írtam, második vagy harmadik gimnázista koromban írott újságlapot csináltam,
Zilahon ötödik gimnázista koromban már verseltem az önképzõkörben, s mint
zilahi diáknak jelentek meg költeményeim a helyi lapban. Debreceni félig
jogász, félig újságíró, kissé csokonaiaskodó életembõl sikerült kiszabadulnom,
s 1900. január elsején Nagyváradon kezdtem dolgozni egyik napilap
szerkesztõségében és már véglegesen és hivatásosan hírlapíróként. Nemsokára a
Nagyváradi Napló szerkesztõje lettem, sokat írtam, de kevés verset, dacból,
öntemetésbõl, mert hát költõnek lenni hóbortos és komikus dolog. Azonban, bár
Budapestet sok affektálással lenéztem, a vidék sértett, nyomott, s a
legfantasztikusabb terveim voltak: London vagy talán Szentpétervár, Moszkva, de
nem, mégis Párizs. Sors, furcsa és nem is kellemetlen véletlenek 1904-ben
Párizshoz és Párizsba segítettek, s így gyerekes, nagy elégtételemre
kikerülhettem Budapestet. Párizsból a régi, Vészi József és Kabos Ede csinálta
Budapesti Naplóval sikerült észrevétetnem magam és jobban, mint Nagyváradról,
ahonnan pedig már e laphoz fölkínált utam volt. Úgy kellett történnie, hogy
írói bátorságom igazolását megkapjam elõbb Párizsban - s egy-két tragikus franciától
-, mert a mesterségemhez még mást nem taníttatott el velem Párizs. Azután
hazajöttem, újságba írtam, mindent, politikát, kritikát, riportot, novellákat,
verset. Próbáltam rengeteget élni, azaz jobban ráfigyelni arra, amit mindig
erõsen érezve és szenvedve éltem. Írásaim, különösen a versek, egyszerûen
fölháborodást keltettek: voltam bolond, komédiás, értelmetlen, magyartalan,
hazaáruló, szóval elértem mindent, amit Magyarországon új poétának el lehetett
érni, de nem haltam meg. A verseim s az üldözések harcias, jó híveket is
szereztek, s négy-öt év Budapesten és Párizsban gyönyörû viaskodással és
lázasan sietõ munkával telt el. Holott talán illendõbb lett volna félreértett
lírikusként s jó korán megboldogulnom, de belém ütött az elhivatás mániája s az
a babona, hogy egyelõre még mindig írnom kell. És talán nem is volt ez rossz,
mert mikor én szabálytalanul túlléptem a magyar lírikus valakiknek kiszabott,
legszélsõ, 33 évet, egyszerre csak jönni kezdtek hozzám a folyton serdülõk, a
fiatalok és fiatalabbak. Minden év, túlélt év, új seregét hozza hozzám az
iskolás fiataloknak, leányoknak, fiúknak, s már ezért is érdemes a törvényes
magyar költõi korhatárt túl- és lefõzni s megmaradni a lehetõségek között, sõt
fölött fiatalnak. Termékeny zseninek sok jóakarattal se lehetne nevezni, de
aktív költõ és író vagyok, verseket, novellácskákat, politikai és egyéb
cikkeket írok, mert újságírás-szerelmemmel véglegesen szakítani nem tudtam. Ma
már kevesebbet utazom régibb kóborlásaim területén: Bécs, Párizs és Róma háromszögében,
de sajnos gyakrabban kell egy-egy szanatóriumba be-bevonulmon egészséget
foltozni. Terveim vannak egy nagy regényre, színpadi írásokra, de nem tudom, ez
erõs tervek nem maradnak-e csak erõs terveknek. Harminchat éves leszek,
agglegény, kilenc év óta minden évben írok egy kötet verset, többnyire
Budapesten és a falumban élek, s természetes, bár kissé szomorú, hogy igazában
otthonom, lakásom nincs is.
1913. szeptember
Az Érdekes Újság
Dekameronja I. [1913.]
|