|
Most[,]
hogy a protestantizmus betanult zsoltárként megint elénekelte, hogy él, és hogy
erõs várunk nekünk az Isten, hadd kuvikoljak és istentelenkedjek egy parányit.
Már én sohse tértem volna vissza e hasztalan tárgyhoz, melynek a minap annyian
adtuk a lelkünket, ha nem éppen most van a protestantizmus emlékünnepe.
Gondolkoznak-e vajon e napon az ünnepi orátorok végre, s megkérdik-e vajon
önmaguktól, hogy jól van-e ez így? Magyarország bécsi helytartója ma egy szín-
és szóvak kálvinista ember, holnap jöhet a kimondott centralizmus, s a jelszó:
klerikális-katolikus monarchia. Csak ütésekre mozdul-e a magyar
protestantizmus, s nem gondolja meg, hogy vérének és vivacitásának veszte után
már az ütés is késõn jön? Ha talán még most össze tudná szedni ernyedésnek
indult erejét, s fölkelne Európa nevében, de örök magyar tiltakozásként is, sok
minden helyre jöhetne. Ha nem, akkor nincs is ereje, s erõs vára csupán az Isten,
aki pedig, akármit prédikáljon a pap, csak a bátrakat és erõseket szereti.
Emlékezõ ünnepünk alkalmából figyelmeztetem protestáns társaimat és
felebarátaimat, hogy a Bocskai kötése abszolute nem védi ma már õket, és hogy a
legbelebb-misszió sem oltalmazza meg õket, ha úgy látszik, hogy már nincs
missziójuk. Nyerjük vissza tiltakozó lelkünket, mert a lélek az, amely
megelevenít, s ha nem sikerül, vár reánk a hajdudorogi püspökség kegyelme.
Ny 1913. november 1.
Ady Endre
|