|
(Megírnám, ha
megérném)
Kedves
Teutsch barátom, nem merem a postára bízni ezt a levelemet, hiszen tudja, hogy
a nem emigrált gyanúsak közé tartozom, ki bajt okozhat némely barátjának az õ
barátságával. Közös, derék barátunk, dr. Kormos Ignác professzor, Kronstadtba
utazik, mely még pár év elõtt Brassónak is neveztetett, valami gazdag
kereskedõnek a vakbelével lesz ott dolga. Gyorsvonaton megy, s úgy gondolom,
hogy ez az írás így még hamarabb kerül az ön keze közé, mint a postán, amelyet
a rendõrfõnök emberei túlságosan gyámolítanak, figyelnek.
Ne
higgye, kedves barátom, mintha haragudnék azért, mert kényelmi és átmeneti
nevét, a Német nevet, most ismét visszaszászosította. Ön csakugyan szász és
Teutsch volt, irigylendõ vérség, kegyeletes múltság kapcsolja s vezeti, íme,
vissza egy kiváltságos, messzire szakadt, de büszke és ma is jól óvott
nációcskához.
Hallom,
hogy a régi Brassó román nevet is kénytelen tûrni, s ez fájhat önnek, az újból
magára ébredt szásznak, aki magyar és Német-név-korában Kolozsvárott türelmetlen
magyar haraggal viaskodott a román hódítások ellen.
Nincs
oka aggódnia, kedves barátom: önökre egy dús família, egy nagyszerû, józan és
erõs birodalom vigyáz, s önökkel még akkor sem fog baj történni, ha a mostani
felemás állapot a Föld ábrázatját sebekkel-beszóró elvégeztetéssé robban.
Beszélgettem
egy román poétával valamikor, aki azt mondta: mondjuk, hogy a magyar
statisztika tízmillió magyarja igaz, de mihelyst nem érdek vagy muszáj a
magyarnak-jelentkezés, nem marad itt hatmillió magyar sem. Már akkor tudtam,
hogy az én román barátomnak igaza van, s mivel a nemzeti romantika Európában, a
Balkánon dalolta el késett és utolsó dalát, s mivel a mai magyarság még csak
hasonlítni [!] se tud a régibb maradékokhoz, azt is tudtam, hogy ez lesz, ami
lett, és ami lesz.
Emlékszik,
kedves barátom, Albániára, ahol ifjú forradalmi erõk hatalomra jutása és
zsarnoksága rontott el mindent, s egy széttépett birodalom ajándéka egy csonka
és torz Albánia lett?
Irigylem
Önt, kedves barátom, akit hatalmas családja a magyarosdi játék után megbocsátó,
meleg karokkal fogadott és ölelt a keblére. Be jó volna, ha én is tékozló
fiúként térhetnék meg valahova, gazdag udvarba, honnan elbolyongtam, de én csak
magyar vagyok, s nem is lehetek más. Egy Albánia-szerû kis Magyarország, emlékektõl,
emberektõl, földektõl, városoktól, szívektõl megfosztva még angol protektorátus
alatt is rettenetes volna.
És
bár sokat változott a magyarság, ha izmatlanabb, de bátrabb és forradalmibb is,
remélni mit lehet, ha a holnapi leszámolás jön?
Arra
gondolok, milyen szép volna, ha a magyarság nem törõdnék bele gyalázatos, bár
urai s vezetõi miatt megérdemelt csonkulásába. Ha zsidóvá válnék, s
fölszabadult szellemmel, fürge lábbal, nem földhözkötötten szét-elszóródnék a
világon. Vagy mint a görög, Kisázsiától a legészakibb amerikai partokig otthon
tudna lenni, vagy mint az örmény aranya[,] dinasztiákat alapítana minden ez
földi metropolisban? Szép lenne, s nem hiszem: mégcsak cigánysors se várna rá,
még ma is félszeg a magyar maradék, s Kol[l]onich ismert híres mondásán kívül
mondott szörnyebbet is rólunk: se uralmat nem tudunk tûrni, se szabadok lenni.
A
régi Brassóban, a Románia által hiába fenyegetett, a Germánia szíve és kardja
által örökre védett Királyföldön, legyen boldog, munkás, szerencsés és hivõ, kedves
Teutsch barátom. Kár, hogy nekünk senkink sincs, de végre is maga a
legteljesebb mûvészet vár reánk kárpótlásul: a Halál, amely mindig nagyszerû.
Ny 1913. november
16.
Ady Endre
|