|
Barátaim,
szívemnek ifjú testvérei, de semmiképpen se jöttem én azért tihozzátok, hogy
rekedt és sírós hangommal kiabáló, harsány szózatot mondjak. Csak egyszerûen
eljöttem, eljöttem, itt vagyok azért, mert már régen itt vagyok, s ha eddig
betegségekkel tértem ki hívásaitok elõl, mára azt gondoltam, hogy talán ezután
már csak betegebb lehetek, s mi nem foghatjuk soha ilyen közelrõl egymást
látni. Pedig, talán, egymást és így látni inkább szerelemrontó, mint
frigy-erõsítõ, hiszen a mi heves, nem közönséges, lelki és harci összetartozásunknak
csak árthat a szemek olcsó nézés-akciója.
Igaz,
hogy ünnepetekre senkinek és nekem sincs jogom még a legvalóbb és legfájóbb
betegség muszáj-ürügyét sem elõrángatni: ti vagytok, és csak ti tartoztok lenni
az Egészség. Mégis, engesztelt szívvel gondolnotok kell arra, hogy hozhat
valaki faji múltjából s még a tieteknél is vigasztalanabb generációból olyan
akaratlan törékenységet s ön-törõ hajlamot, mely a vissza-visszatérõ
betegségnek is magyarázatot adhat.
De
miért jöttem bárhogyan és mégis el, miért küzdöttem úgy-ahogy le irtózásomat a
cégéres szerepléstõl? - errõl, csak errõl és csak nagyon röviden fogok szólni.
Szívemnek
ifjú testvérei, elhoztam hozzátok a szívemet, melyet megöregedéstõl féltek, s
melynek ma kiváltképpen nem szabad megöregednie, s melynek az eltaplósodás
ellen szinte tartozó orvosai csak ti lehettek.
Szörnyû
idõk ezek, de szép idõk, s bánataimnak legbánatosabbja az, hogy nem most és
veletek vagyok olyan ifjú, amilyennek ma lenni illik, s amilyenek, hiszem, hogy
vagytok.
Magyar
reménységeim fogynak, de elegek még mindig arra, hogy a megváltó fiatalság
csodatetteiben Herkules elvénhedt, elfinomodott, harmadrendû bajtársaként
bízzak.
A
Galilei Kör, bocsánat, alakulásakor talán nem is sejtette, hogy olyan
grandiózus föladatot vállalt, amelyhez képest talán még az orosz diákifjúságé
is vigalom vagy beteg kétségbeesés. Egy megváltás lehetséges még csak e
különös, szomorú Magyarország számára: az úgynevezett vezetõ intelligenciának
üdvös és frissítõ kicserélõdése. Tudom, hogy ma ezt a félt és vágyott titkot a
legnagyobb vakmerõség kimondani, de én nem vagyok gyakorlati politikus, s az a
hitem, hogy az életnek varázsírja a vakmerõség. (Közben engedtessék meg nekem,
hogy azt a politikát, mely a ti szátokban és tollatokban tagadja a politikát,
megtagadjam: igenis politikát csinálunk mindnyájan, kik termettünk valamire,
még szabad tudománnyal, filantrópiával és mûvészettel is, sõt ezekkel talán
leginkább.) De azt mondtam az elõbb, vakmerõség: nem állítom, hogy teljes száz
percentjében vált használhatatlanná, bûnössé és rosszá a históriai, vezetõ
magyarság. De a java mégis olyan kevés, s ez ország ezerszínû társadalmát
annyira milliónyi baj és veszély fenyegeti, hogy talpra kell állniok azoknak,
akik kinézetten és letagadottan is az igazi, kultúrás, magyar gondolatot
reprezentálják: friss energiájú polgárnak és parasztnak. Az orosz diák válhat
pogromistává vagy nihilistává, az olasz készülhet hódításra vagy korrupt
érvényesülésre, a francia minden lehet, a német sörözhet és hódíthat, az angol
gõgösködhetik és sportolhat, a román harcolhat a minden-románok egyesüléséért:
- nem folytatom. Az új magyar diáknak, az új magyar ifjúságnak, a Galilei
Körnek száz letiport szabadság s száz szép életlehetõség szabja meg mennyeien
útját és célját. De érezzék ám azt is, ha érdemesnek tartják - mert érdemes -,
hogy nem sötét, hencegõ, õsködõ, magyarkodó ellenfeleink Magyarország és a
magyarság, nem õk, hanem mi vagyunk.
És
most, szívemnek ifjú testvérei, bocsássátok meg régi és örökös embereteknek,
hogy ma nem tud többet szólni - hiszen a több se volna szeretõbb és több -, s
bocsássátok el õt békével. Ifjú szívetek öreg testvére most fiatalon dobog, s
azt akarja, hogy ne szakadjon el soha tõletek, a fiatalságtól, az igazságtól, a
forradalomtól.
Szabadgondolat 1913.
november
Ady Endre
|