|
Óh,
csak hadd tudna örülni Kiss József annak, hogy ma azok ünneplik leglármásabban,
akik húsz évvel ezelõtt még mindig a hepp-heppet kiáltozták volna felé. Mi,
Kiss József múzsájának régi és régibb szerelmesei, tüntetés nélkül küldjük el
hozzá meghatott szíveinket: hetvenéves, öreg dalnok, feledj és örülj. Sok és
nagy idõk tanúja volt igazán Kiss József, s nem állhatom meg, hogy le ne írjam
azt a titkos érzésemet, mely életét szerintem prófétaivá, sõt egy kissé
messiásivá teszi. Benne fejezõdött ki s vetõdött elõre az a jelentõs és
jósorsszerû szerep, melyet a sors késõbb ez elmaradt országocskában a magyar
magyar-zsidóságnak juttatott. Semmi vulkanikus nem volt e kiváló poétában, sõt
sok hajthatóság, s például talán elveszítettük volna költõi, nevelõ és agitáló
munkásságának lángját, életmunkásságának koszorúját, ha Arany János után
kinevezik Arany Jánosnak. Nem történt meg, tehát kesereghetett,
zsörtölõdhetett, s lapjával, a Héttel fölnevelhetett bennünket, új írókat és új
olvasókat. Büszke volt balladáinak sikerére a kicsi és nagy nebulók között, de
a líra volt nála az istenesség hangja, s megható volt, mikor a maga nem nagy
termékenységét még a lírikus Goethe példájával is védte. Lírája szemérmes líra,
új muzsikájú, s õ maga egy kietlen, sötét irodalmi korszaknak majdnem egyetlen,
hûséges lámpahordozója volt, hírnöklélek, versfaragó, de a legmûvészebbek közül
való, aki már költõ, sõt nagy költõ. Büszke és még mindig forradalmi zászlót
hajtunk meg elõtte, atyamesterünk elõtt, s higgye el, hogy igazabb kegyelettel,
szeretettel, becsüléssel vagyunk hozzá, mint a tarka s többnyire lelketlen
késõi hozzászegõdöttek.
Ny 1913. december 1.
Ady Endre
|