33. HATVANY LAJOS PROBLÉMÁJA

(Nem a színdarabjáé)

Nem tudom holt bizonyossággal, hogy Hatvany Lajos hány pillanatig tudott örülni (egyébként nagyon ritka és becses izgalmak között és után) színdarabja budapesti sikerének. Talán csak annyi bizonyos, hogy õ azért hozta haza ezt a színdarabot, hogy gyõzesse (ha gyõzni tudott Németországban) itthon is, az õ megtagadott itthonában. Már okvetlenül kész lehet az új darabja, már megint valamelyik nyugati metropolisban gondolhat gúnyos mosolygással reánk Hatvany Lajos. Én pedig eltûnõdöm ismét a különös ember fölött, ki nekem majdnem annyi problémát, bajt, gondot, érdeklõdést hozott, mint egy asszony.

Mivel az elsõ igazságom fogja legjobban bántani, ezzel sietek elõre: a Hatvany Lajos sorsa, ha új vágásúnak tetszik is, õsi és tipikus magyar sors. Valamikor, barátságunk tavaszán, olyan nagy életnek sorsát, szerepét jósoltam neki egy levelemben (históriai magyar életét), hogy ezt a levelemet késõbb majdnem komolyan kértem tõle vissza. És mégis és ma is bizonyos, hogy senki a mi generációnkból áldottabban, dúsabban, szerencsésebben, szebben, mert kényel­mesebben nem kelt útra, mint õ.

Valaki beleszületik egy nagy vagyonba, melynek már nem hirtelen jött szeszélye a minden kultúra és a szép élet, de parancsa és szenvedelme. Valaki, aki ifjan foghat hozzá a maga egyéniségének maga-építéséhez, lehet bátor és saját utú a befolyásokkal és kényszerekkel szemben. Övé az érdekesek érdeklõdése, beérkezettek tanácsa, tudósok tanítása, messzevivõ vasutak és hajók kényelme, múzeumok és könyvtárak bármelyike. Õ magamagáért is elég legény, érezheti, hogy e nagy kiváltságok nélkül is megállná a sarat az életben, saját személyéért szeretik sokat érõ nõk, sok értékes barátjának szinte fájdalmas, hogy a világ gyanúsítása nélkül nem demonstrálhatja szabadon hozzá való teljes és nagy barátságát.

Ha szûk neki Macedónia, vagy csak az bántotta volna, hogy szûk neki, rendben van: itthonról is elérhet mindent, idegen nagyok szeretettel fogadták, s németül is tökéletesen író. Itthon azonban egyenes és egyengetett út nyílt volna számára egy egyetemi professzorság felé is, s milyen erõt és díszt adott volna ez állásnak s támogatást minden új, igaz, kulturális magyar törekvésnek az õ modern, nagy kultúrája s írástudása. De ezt se követelhettük tõle, azt se, hogy ízlése ellen politikára adja magát, vagy segítse a magyar társadalom megújítására törekvõ propagáló, mindenféle progresszívek munkáját, holott az õ propagáló talentuma is a legfáradhatatlanabbul nagyszerû. Egy kicsit-kicsit megértem Coriolanus-érzéseit is, de semmi a világon nem érteti meg velem azt az önkéntes számûzetést, melyet vehemensen, csúfolódva tagad, s mely neki állandó s talán gyógyíthatatlan sebe.

Micsoda lehet a titka ennek az egyéniségnek, ennek az életnek, hogy kártékonyan darabolja, emészti magát, amely még újabb s legegyenesebbnek látszó útján, a színpadin sem tud határozott lenni? Félénk tirannizmus-e a karaktere, egy titkolózó, magát és önmagát megbosszulni akaró költõé-e vagy csakugyan, ahogyan én hiszem, egy szemita-magyar, új Bolyaié, akinek átkát még fokozza a pénz, amely megvan?

Pár évvel ezelõtt a mi irodalmi harcainknak õ volt a legtörhetetlenebb, leg[b]ocskaisabb, szabad vezére, s hiába mond bármit, elõbb vagy utóbb úgyis megúnt volna bennünket s e harcokat is. De akkor tûz-elemében volt, s együtt-barátságunk is, mely azelõtt s azután többnyire rejtege[te]tt és komikusan egyoldalú volt, akkor virágzott. Ma már nem is hálával, de többel, gyönyörûséggel emlékezem vissza az értem viaskodó, akkor vitéz Hatvanyra. Az én barátságom egy-két emberhez trónoltató mániájú, ilyen volt, s ilyen ma is õhozzá az én barátságom, mely ma már még tudomásulvételre sem reflektál. Benne akartam volna látni mindannak a beváltását, amiket a keresztekkel és súlyokkal indított többiektõl várni nincs jogom. Biztosságot, stílust, szédítõ magas célt, formát, lelket, bátorságot, szépséget követeltem az életétõl, mintha ez a legjogosabb és legtermészetesebb volna.

És itt van egy valaki, kiváló s ma is, mint régen, izgató egyéniség, aki nem akar, vagy nem tud sem bizakodó szerelmeseihez, sem önmagához méltó lenni. Kiéli - mondja õ - az embereket, mûvészeteket, könyveket és tájakat, és megy tovább, de hova és miért? Ez a mostani darabja a poétáé is, de folytonos vacogás érzik rajta, hogy jaj, ha itt vagy ott nem minden zuga a színháznak rángatózik tapsra. Itt sem, most sem tudom, mit akar: fölemelt és fölemelõ színpadot avagy bernsteini vagy brieux-i sikert, s hogy ez neki igazán érdemes cél? Érdemes volt érte elhagyni filológiát; kritikát, poézist, professzorkodást talán tanszék nélkül, számára itthon önként kínálkozó vezéri és bírói állásokat? Vagy esszésikereivel vigasztalja magát, s gondolja expiáltaknak azokat a vétkeket, miket dacból vagy hiúságból önmaga és hivõi ellen elkövet?

Tagadja és fájlalja egyszerre, hogy a gyökere magyar földû, német író akar lenni, hogy azután megmutassa itthon, hogy fölér némely magyarral. Nem igazi kozmopolita: miért libegteti tehát magát Ég és Föld között, s mikorra tartja azt a bátorságot, mely valamikor az övé volt s hozzá illett?

Csábít itt most kórházi szobámban betegen, egyedül még többet hogy beszéljek róla, hogy valamiképpen még jobban provokáljam õt, de azok hatalmas seregét inkább, kik ez írásból mást fognak kiolvasni, mint ami benne van. Mert hát a mi régibb barátságunk megengedte hébe-hóba azt is, hogy ne féljünk attól, ha pénzzel segít az egyik a szorongatott másikon. Errõl - hallom - gyönyörû legendák fonódnak az irodalmi kávéházakban, s én nem szégyellnék beszélni róla, de itt és most nem. Talán máskor, most csak annyit még: hiszen Hatvany jóval fiatalabb nálam, s elõtte a megfordulhatások, új célvevések s megtalálások ezer boldog lehetõsége. Erre nem az én hisztérikus ragaszkodásom hozzá, s nem száz tanács, erre önmaga fogja bírni önmagát, önmaga és sorsa. Aggodalommal, megint viszonzatlan, de a viszonzatlanságba régen beletörõdött, baráti szerelemmel nézek utána: mi lesz vele s élete problémáját erõszakosan hatványozó életével?

Ny 1913. december 16.

Ady Endre