|
Kedves
szerkesztõ uram, ma már tudom: öt vagy hat esztendõ óta attól koldulok, hogy az
évek életrajzképes alakot formáltak belõlem. Csak egy év óta látom világosan,
hogy a megöregedés irtózata hajszol szerelembõl szerelembe, dacból dacba,
szanatóriumból szanatóriumba. De kezdek már megbocsátani az életnek, igyekszem
megbocsátani a magam életét, s kezeimet megmosván, küldöm azt a rövid
életrajzot, amelyet kívántál. Már úgyse tagadhatom, tehát 1877. november 22-én
születtem a Szilágyságban, az Érmelléken, Érmindszent községben. A
gyermekkoromról nem tudok nevezetesebbet mondani, mint hogy koraérett, makacs,
rossz kölyök voltam, de úgynevezett iskola-szemefénye. Nagykárolyba vittek
gimnáziumba, a derék piaristákhoz[,] a szüleim, családjuk múltjára büszke,
kisbirtokos emberek. Ötödik gimnazista koromban Zilahra kerültem, az õsi
kálvinista Wesselényi Kollégiumba, melyet ma is igazi alma materemnek tartok.
De a szeretõ alma mater nyolcadikos koromban, pedig elsõ eminens voltam,
majdnem elbánt velem, consilium abeundival fenyegetett némely kiderült
lumpolások miatt. Nagyon méltatlankodtam. Kalocsára írtam azonnal, hogy én
katolikus és jezsuita akarok lenni, s ha a dolog el nem igazodik, talán ma
együtt hódítunk Bús Jakab páterrel. Nem így történt, jogásznak mentem
Debrecenbe, készülni az apám nagy álmának, a família újrafölemelésének
beváltására, a fõszolgabíróságra, sõt talán alispánságra Debrecenben. Pesten,
még Nagyváradon is neki-nekirugaszkodtam a jog tudományának, a vége az lett,
hogy fölcsaptam újságírónak. Nagyváradon már lapot szerkesztettem, de a
versírásról akaratosan kezdtem leszokni, s nagy kár, hogy ez mégsem sikerült.
Hétéves koromban írtam az elsõ versemet, súlyos ifjúkori bûnöm volt a poézis,
lakolnom kellett érette. Nagyváradról egyenesen Párizsba vitt a sorsom, s
majdnem kilenc évig éltem éveimet megosztva a pesti redakcióm s a külföldi
kóborlás között. De ez már a versekbe - és versekben - élés infernális és mégis
szent korszaka volt, a behunyt szemû, gyilkos verekedésé. Kezdetben a Vészi
József Budapesti Naplója, azután a Figyelõ, a Nyugat s még egy-két lap
kölcsönzött pajzsot ehhez a keserves harchoz, mely annyi eredménnyel végzõdött,
hogy kiverekedtem egy nevet. Egy nevet, semmi mást, de ott maradt a porondon
minden drága, cifra, pótolhatatlan dísze-rongya az életemnek. Én pedig
vándorlok szanatóriumból szanatóriumba, s most véletlenül egy nagy kórház
csöndes, virágos szobájában vagyok betegen, honnan is sok egészséget kíván
Neked, szerkesztõ uram, régi híved,
PF 1913. december
25.
Ady Endre.
|