37. LIPÓTMEZEI VIGASZTALÓ SÉTA

Két hónappal ezelõtt ijedtebb és szomorúbb voltam, mint ma, s jó barátok törtek rám öreg, kedves hotelemben, a Magyar Királyban, megfogtak s elvittek. Joguk volt hozzá: hónapokon át panaszoltam nekik Budapestet, sikerült és nemsikerült szerelmeimet, pusztító kormány­talanságomat, szaporuló bûneimet.

- Ne vigyetek messze - könyörögtem az autóban - ettõl a nyomorult Budapesttõl -, s másnap várúrként ébredtem fel az én legkedvesebb Hûvösvölgyemben.

Csakugyan: egy várkastélyszerû, tornyos, bástyás hotel, melynek én voltam az egyetlen lakója, csönd, száz színû, szép Õsz és telefon.

Három remetés, furcsán boldog nap, távol Budapesttõl s közel Budapesthez, biztató telefonüzenetek, fölséges séták. Negyedik napon megtorpanok, fennakadnak a szemeim, dobol a szívem: a Lipótmezõ Paradicsomán új bejáró ajtót láttam.

Babonás vagyok kétféleképpen, babonás vagyok a kálvinista predesztináció kissé egyéni, mindenben jeleket s titokzatos összefüggéseket és elkerülhetetlenségeket látó magyarázatával, s babonás vagyok csak úgy egyszerûen is. Madame Thebes valamikor Párizsban azt jósolta nekem, hogy harmincéves koromban vagy hódító irodalmi siker, vagy bolondokháza vár reám, s emlékszem a már nem tegnapi kritikus napra. Sehogy sem láttam, vagy nem láttam hódítónak a sikert, s a lelkemet aznapon s a körül úgy vettem körül figyeléseimmel, mint egy megfigyelõ intézet orvosa.

Nem féltem a vagyos, a kettõs jóslás egyikétõl sem, ha jól beválik, elviselhetõ akármelyik is, sõt nehezebben a nekem jutható siker. De a jelekre, titkos intésekre ma is hallgatok, s a várúrnak az jutott eszébe, hogy miért kellett éppen a Lipótmezõ tõszomszédságába kerülnie, s milyen közel van ez a még nem látott mellékajtó, egy vékony, lejtõs utcányira. A várúr - bevallom - elkezdett szûkölni, mivel olyan tervei s reményei voltak, melyek egyelõre nem fértek össze a hivatalos pecsétû megbolondulással. De a várúrnak eszébe jutott egy Kolozs­várott szerzett tapasztalata, amikor az õ orvos barátjánál, Lukács Hugónál lakott bolondok közelében, a híres zöldfedelû házban. Akkor is ijedõs volt a várúr és szomorú, de mihelyst beszélt hitelesebb bolondokkal, szeretettel és naponként, megvidámodott, sõt gõgössé lett.

*

Be kell látogatnom az én ellenségemhez - gondoltam -, s a szerencse úgy hozta és akarta, hogy a Lipótmezõ Paradicsomából szinte hívtak látni. S azóta, igen, hát azóta megint megvidámod­tam, megint meggõgösödtem, de nem a régi vidámodással és gõgösödéssel, jóval különbbel: meggõgösödtem, megvidámodtam, mert a szép megbolondulás beállott annak a sornak a legkívánatosabb helyére, melyet a Sors nekünk rejteget és tartogat. A szép megbolondulás (ugye így mondtam?) a legboldogabb menekülés az életbõl az életbe, s jaj, hogy a megbolondulás olyan nagyon emberi, mert nem mindig szép és boldog. Olykori eszmélések, gonosz rögeszmék, fizikai kínok rontják vajmi sokszor a legemberebb embereket is, a bolondokat, akik néha alig szerencsésebbek a gyermekeknél, a boldogsághoz legtöbb jussú s mégis mártírizált életkezdõknél.

Ám boldog a Világ-Szellem, boldog ez a kedves öreg bácsi, akirõl Ponori Thewrewk István, Lipótmezõ bölcs íródeákja, annyi különöset és szépet írt már, és ki Világ-Szellemnek egyébként gráciáját elnyertem. Boldogak a fõhercegnõk, kik Bergernék, Szabónék és Neumannék, de akik itt elismertetnek, s boldogak a Lipótmezõn a költõk, mert ott szabad boldogaknak lenniök. És a kisleányok, Budapest leányai, akik majdnem teljesen hasonlók az én nem lipótmezei kisleányaimhoz, de be- és megérkezettebbek. Hallottam, hogy esténként nyugtalanok, de dél körül Wilde-ot szavalják zongoraszó mellett, a lelkesség nagyszerû pírjával arcukon, s hogy éppen Adyt látják, szívesen mondanak el könyv nélkül akárhány Ady-verset. És boldogak a nagy szerelmesek, kik negyvenen rohannak felénk kitárt karjaikkal, s kiknek körmeiket gondosan le kell vágatni, mert férfiszemeket keresnek, amiben igazuk van. És boldogak a nézõ semmitlátók, ezeké már igazán a mennyeknek országa, s ha beszélnek, igazságot szólnak, mert értelmetlen az õ beszédjük, de mosolyognak, mosolyognak mindig.

*

Most változatosság okáért s talán azért, mert nem hiszek abban, hogy a boldogság már nékem is elérkezett légyen, kórházba hozattam be magam. Innen epekedek Lipótmezõért, a még meg nem érdemelt boldogságért, innen, ahol ezer kínlódónak boldogtalan nyögéseit hallom. Gyûlölöm az elhasznált vagy lesújtott emberi testet, a rossz szerveket, a csúnya, tudott s személyileg ellenõrzött és szenvedett fájdalmakat. Ezek, ha hamar nem gyógyulhatnak, halja­nak meg, halassanak meg, mert ezeknek az agyuk sohase fogja már megengedni a boldogság percnyi illúzióját sem. Az emberi szenvedést szeretjük nyújtani, mert magunk is szenvedünk, de Lipótmezõn Lipótmezõ nagyszerû doktorai talán bevallatlanul érzik, hogy az õ Jóbjaik nem afféle közönséges Jóbok, s a nagy karbolszagú kórházak mesterei csak ápolt humanitásukkal törõdhetnek bele, hogy nekik boldogtalanokat illik megmenteni a boldogtalanság számára.

Az erõ, az élet, a boldogságérzés pedig ott van, ahol semmi más baj nincs, csupán az, hogy nem érezzük a szenvedéseinket. A mindenre elszánt és elkészült exvárúr pedig ma már nem babonás, s talán hamarosan visszasétál minapi várkastélyába. Már csak a közelség is egy gyönyörû lehetõséghez meleggel önti el a testét, s szeretné valahogyan úgy oldani meg ezt a problémát, hogy szép bolond lehessen, ha akarja, s szenvedõ bölcs, amikor unja a boldogságot. Mert a várúr annyi mindenfélét próbált és élt már, hogy nem kívánja a gyarló szenvedést, de egyelõre még a szent boldogságot sem.

Világ 1913. december 25.

Ady Endre