38. HARC ÉS GYÛLÖLET

(Válasz a B. H.-nak)

Budapest, december 29.

Kérem a Világot és olvasóit, bocsássanak meg nekem, hogy itt vagyok abban a muszájban, melybe és hasonlóba csak gonosz szándékú emberek szokták az embert kényszeríteni. A Népszavába nagy ünnepek alkalmával néha verseket küldök sok esztendõ óta, nem mert szocialista volnék, de mert olykor, e reménytelen országban, csak a szocialisták táborában látom nemcsak természetes fegyvertársainkat, de a magunk ellenére bennünket fölszabadí­tókat is, ha ugyan mi, polgárok s intellektuelek valaha is fölszabadíthatók lehetünk.

A Budapesti Hírlap a Népszava most karácsonyi számában megjelent ünnepi versemet egy álnevû szolgájával utálatosan és együgyûen eltorzítja, s beárulja nem tudom, kinek. A Népszavát sokan, akik akarnák talán olvasni, kormányterror miatt nem olvashatják, tehát a Világ nyilvánosságához kell fordulnom válaszoló néhány soraimmal. Bizony isten nem azért, mintha Rákosi Jenõ és lapja megérdemelnék, de azért, hogy a farizeus gazság és korruptság egy kormányhatalommal nevelt érdekes példáját meglengessem.

A versem, melyet egy „Dunántúli” álarcos cikkezett meg a B. H.-ban, azt mondja, hogy a hitvány rabszolgatartók, feudális nagyurak Jézusának s karácsonyának nem örülünk. Jézust õk a maguk formájára csinálták át és meg, de mi gyûlölettel és harccal várjuk azt az idõt, mikor a jó, új Jézus eljön, s mikor szabad lesz szeretnünk is. A B. H. 1. megcsonkítja a verset, 2. értelmetlennek jelenti ki, rossz versekben folytatva az egész Ady-poézist, melyet, egy alantas prózai toldalékkal, ha hitványkodva is, nagyon világosnak ismer el akaratlanul.

Nem haragszom: legszebb éveim voltak azon évek, melyekben Rákosiék rémülten és mindig bántani akartak, s az utolsó idõkben rettegtem magamért, mert a B. H. belémtörõdött, s olykor majdnem dicsért is. De csak szûzmáriás oldalukon értem õket akaratlanul, már íme a tíz év elõtti lettem s megint vörös posztó, köszönöm. Viszont õk is megköszönhetik, a B. H.-ék, hogy megtiszteltem õket, s nem is új, de ma már mosolygatós és szánalmas mozgolódásukat észreveszem.

A B. H. tudta, hogy én - már csak mint kálvinista is - nem lehetek kongregációs birka. Azt is tudhatta s tudja, hogy ma már, éppen az õ nyomorult bizonyítványaik alapján, nem is vagyok olyan „érthet[et]len és homályos”, mint õk szeretnék. Rákosi Jenõ, ha még szokott olvasni, azt is tudja, hogy az õ együgyû, de gyûlöletes és hazug, kompromittált nacionalizmusát mennyi kínnal iparkodtunk én és barátaim emberséges, demokrata patriotizmussá változtatni, mert Rákosiék negyven év alatt lejárattak itt minden hitet és becsületet e most majdnem halálos betegségû, züllött országban.

Azzal vádol a B. H. cikkecskeírója, hogy Máriát, Jézust, a szabadságot és a szegény nagyurakat bántom.

Nem válaszolok rá csak ennyit: fiatalabb koromban írtam egy vezércikk-nekrológot, mely tüzesebb, magyarabb, szebb volt a B. H. akármelyik cikkénél. Rákosi Jenõnek szántam, de a cikket, egy szerencsés ötlettel, tûzbe dobtam: éljen Rákosi harminc esztendeig még, éljen engem jóval túl, hiszen elég bûnhõdés az neki, hogy testében élvén, éreznie kell már régi halottságát. Utolsó eset, hogy a B. H.-val szóba állok, s tõlem akár a feje tetejére állhat: a fejének már nem árt meg.

Világ 1913. december 30.

Ady Endre