|
Csak
ide akarom lejegyezni, amik a köveket is megindították volna, s amik engem is
kihoztak fáradt, szomorú sodromból, s én majdnem föltámadtam értük. Bizonyos,
mert nagy volt a karácsonyi termés, sok hasonló jó kerülhetett volna még
hozzám, de bízok a magam predesztinációs, kvalitásos sorsomban, voltomban.
Mégiscsak az került s kerül elébem mindig, ami nekem, számomra a legérdekesebb,
legfontosabb és legszükségesebb, ezek közül pár szót egypárról.
*
Szép
Ernõért, akinek a mesedrámája könyv alakban is megjelent, kórházi ágyamból
lázaskodtam ki, én[,] aki nyolc év óta körülbelül hatszor-hétszer néztem pesti
színpadot, szóval rest és válogatós vagyok, de alighanem igazam van. Az én kedves
Szép Ernõm (unom mindenkinek már azt az ötletét, magyarázatát, hogy õ megmaradt
gyermeknek, holott mindenki megmarad titokban) egy túlontúl-buzgó, becsületes,
magyar s egyben rafinált poéta. Az õ gyönyörû, színpadi mesepoémája, ha
hiányos, azért hiányos, mert bõséges, s a meséjében és a mégis lehetõ színpadi
hatásban kettévágott, mohó, de igaz poéta halmozva sietett elmondani mindent,
ami magyar, szép s - no, mondjuk mi is - népi és gyermeki. De még talán
idejében érkezett a nyelvetlenül nyelves, magyarul nem sejtõ, színházi, tehát
felében lelketlen és bábeli, magyarul nem tudó pesti publikumnak ez a szép,
kissé erõltetett és halmozott poétai lecke. Én zsibongását lebíró füllel s
könnyes szemmel hallgattam s néztem végig ezt a darabot, s meghatottan makogtam
magamban a bibliai mondást, melyet egyszer Ignotus kedvessége vágott virágként
hozzám: „ez az én szerelmes fiam, kiben nekem nagy kedvem telik”.
*
De
már Lesznai Annától még csak a csak azért is kedvéért sem tudom a szívbéli, az
örök, az abszolút és mûvészi gyermekséget elvitatni. Fognom, tartóztatnom kell
a ceruzámat, hogy össze ne zavarjam Lesznai Annát, a kivételes embert és
barátot a nagyszerû poétával, mesemondóval, rajzoló- és díszítõmûvésszel s a
legszerényebb, de legpéldáulvalóbb, magyar intellektuellel. Drága kék pillangó
az õ elsõ meséskönyve[,] az õ gyönyörös és ríkató, szép és fájdító rajzaival[,]
az elsõ ékes könyvbe került mese, mely prelúdium, sok szépnek sok szépségû
bejelentõje. Oh, jaj, miért nem kaphattam a kezembe kilencéves koromban ezt a
szép mesét, ilyen mesét: már akkor elért volna és üdén az életnek és
bölcsességnek az az áldása, mely most késõn és haszontalan fáradtságból hullott
reám.
*
Nem
csodálom, hogy az én nagyon kitûnõ barátom, Schöpflin Aladár észrevette, hogy
Heltai Jenõ és Krúdy Gyula nagyon olvastatnak ma, s hogy szinte egészen igaza
van az olvasóközönségnek. Két kedves író, akik közül, nem tudom miért, én
Krúdy Gyulát taksálom többre, mely ítéletemben nyilván tévedhetek is. Kabos Ede
egyszer, pár év elõtt azt írta nekem Párizsba: maradj és írj, most írj sokat,
most tart a te világod, Magyarországon kiújult a Petõfi-korszak, csak líra,
líra, vers kell itt most. Azóta sok minden változott látszólag írókban,
ízlésekben s olvasókban (csak jófajta literáris, finom olvasókról beszélek
persze), de az én fogadott apámnak, Kabos Edének igazsága nem múlt el. Líra
bizony a Heltai Jenõ újságíró-detektív, csúfondároskodó, szép, mulatságos,
érdekes regénye is például, s minden novellája is egy kicsit, de Krúdy
szemérmetlenül és egészen lírikus, szemérmetlenül s Heltaival együtt pompásan.
Néhány komoly színpadi bukás, lelki válság s miegymás, s a mai
regény-dilettánsok és nagy, regénybe és novellába kényszerült[,] tehát még nem
tökéletes regényíró lírikusok helyébe, talán az õ személyükben is, jönnek majd
az igazi regényírók. Igaz, hogy egy francia megállapítás szerint a regény a
középszerûség búvóhelye, de éppen francia példák szemléltetik, hogy a teljes
igaz és megszenvedett regénybõl dalol és sikolt ki a legfölségesebb líra.
Ny 1914. január 1.
Ady Endre
|