|
Kedves
Szerkesztõ Uram, a zilahi Az Ifjúság címû diáklap tegnapi leleplezése nem esett
nekem rosszul, ha akárki is ezt várná. Nyögdécselõ versemet is nagy örömmel
vállaltam el fiatalságom és diákvérem gyermekének. De egy kis igazítással mégis
tartozom, ha már a leleplezés megtörtént, e kedves rovat olvasóinak s
önmagamnak.
Lapot
elõször Nagykárolyban csináltam Bogcha Pál barátommal a piaristák gimnáziumának
második osztályában. E lappal pórul jártunk, holott modern, kitûnõ revü volt,
mert Bogcha is, én is prédikátumosan írtuk írásaink alá a nevünket. Egy
demokrata, derék, kegyes tanár kezébe került a lap, s a mi prédikátumos
hencegésünk miatt meg is halt: requiescat in pace. Negyedik gimnazista koromban
megint lapunk volt, de én itt már az új Juvenalis szerepét akartam kiosztani
magamnak. Csúffá tett, bosszúálló kortársaim erõsebbek voltak, s ez az igazán
ma is hézagpótló újság szintén fiatalon elhunyt.
Zilahon
pedig ötödik vagy hatodik gimnazista koromban írtam azt a bizonyos tegnapi
verset. Reménytelenül szerettem akkor is, és az önképzõkör, melynek az ötödik
és hatodik klasszis diákja csak rendkívüli költõje lehet, csupán gyalázó
kritikák után, heccbõl bontatta fel az én úgynevezett jeligés levélkémet. Ekkor
adtam vénülõ fejemet megint a lapcsinálásra, s fájdalmaimat, hogy úgy mondjam,
házi kezelésben közöltem a világgal. Azt is, hogy Zsóka mást szeret, azt is,
hogy az önképzõkör hetedikesei és nyolcadikosai nyomorult irigyek, s hogy az
egész élet nem ér semmit, mert mi is jöhet már Zilah után.
Ellenben
elevenen és nagyon tiltakozom, hogy ama tegnapi verset hetedikes koromban írtam
volna, mert akkor még Erdélyben egy kicsit az elsõéves filozófust jelentette a
hetedik osztály. De ezenfelül én hetedik gimnazista koromban fõképpen kritikus
és balladaíró voltam. Mint kritikus gyilkoltam mindenkit, aki a tollam ügyébe
esett, és mint balladaírót a Balkán Markó-királyai lelkesítettek. Ez évben a
líra elvált tõlem, zárdába vonult, és nagy, epikus idõkbe indultam.
Így
történt, kedves Szerkesztõ Uram, és csak annak örülök, hogy tegnap ezt a
bizonyos versemet leplezték le. Jobban fájna, ha a tegnapelõttiek közül érte
volna ez a sors valamelyiket, avagy ha a huszonkét éves koromban és Fedák
Saroltához írottak és szerelmetesek valamelyikét. Mert a poéta fizetése, hogy
szabad furcsának lennie, még különebb jussa, hogy védekezzék e furcsaság jussa
ellen.
Világ 1914. február
5.
Ady Endre
|