|
(Szegény Oláh Gábor)
Ignotusszal
sírtunk egyszer össze Debrecenben a Kollégium kriptás könyvtárában, hol is Oláh
Gábor volt a mutogató vezetõnk:
-
Nem az a baj - valahogyan ezt mondta Ignotus -, hogy Debrecen talán kulturátlan
hely. Sajnos, van múltas kultúrája (Csokonai-ereklyéket néztünk éppen akkor), s
e kultúra reménytelen az igazi kultúra számára.
Oláh
Gábor Debrecené, s most már bizonyosan tudom, elolvasván vastag kétkötetes
regényét, hogy vigasztalanul Debrecené marad. Ez az „izmos féltalentum”, mint
valaki egyszer nevezte, izmait most beledolgozta ebbe a siratnivaló dolgozatba.
Pamflet, mondjuk, lírai pamflet, s ami olyan szörnyûséges, Oláh Gábor ebben
mindent el akart mondani, s el is mondott mindent, amit tud. Ahol járt, amiket
tanult, amiket éhezett, akiket irigyelt, akiket látni vélt, amiket óhajtott,
mindent és megrázóan semmit. Én is benne vagyok (bizony isten ez a legkisebb
baj), te is benne vagy, mindnyájan benne vagyunk e titánkodó mûben. Mi
kiheverhetjük ezt a szerepeltetést valamennyien, de Oláh Gábor, akit szeretek
és sajnálok, bajosan. Így beszél álmában s árulja el magát a gyermek[,] avagy,
hogy ellenem szívesen szegzett Oláh-hasonlattal éljek, így beszél a borból az
igazság. Csõdös vagy csak képzelt s már képzeletben meghalt szerelem,
halál-játék babra, magyar sorsról szóló nóta, melyet Gabriel Oláh még
együgyûbben énekel el mívelt füleknek, mint Gabriel, ille Hungarus, ha jól
emlékszem a magyar krónikás névre. Sírni szeretnék, ha elgondolom, hogy az
irodalom, mely csak igaziaknál élet és igazság, sõt több, mennyire megvadíthat
egy derék s még neuraszténiához is jogtalanul, igazságtalanul jutott
debrecenit. Egyszer azt írtam Oláh Gáborról, hogy közibevág az egy lónak, és
úgy robog: szegény ló, most már bõrön fölül viseli nyugtalan bordáit. Mióta
magamat nem sajnálom, szeretek idegen sorsokon sajnálkozni, de alig sajnáltam
még embert emberebben, jobban, mint a Szegény magyarok íróját.
Ny 1914. április 1.
Ady Endre
|