|
(Sok minden -
Athenaeum)
Szép
Ernõ új könyvét olvastam, hogy megint hadd lássam, csakugyan olyan szomorú
ember-e az én szomorú Szép Ernõm? Szomorú ember vagyok, akinek a szomorúság a
vagyona, az ereje, s aki a szomorúsággal inzultálni szeret másokat. Fájna,
talán irigységbõl is fájna, nálamnál szomorúbb és szomorítóbb embert látni, de
íme, vidám vagyok. Ha „az isten birodalmában odafenn a jóság az egyetlen
udvarképesség”, mint Szép Ernõ hiszi, most ez órában sietnem kellene föl - mert
udvarképes vagyok. Szép Ernõt olvastam, szép jóság érintett meg, jó vagyok, aki
örül, hogy egy drága emberének a szomorúsága ilyen boldog szomorúság.
„Mennél
kevesebbet figyelsz meg, annál jobban mulatsz ebben az egyetlen életben” -
tanácsolja panaszosan Szép Ernõ. Végigbizseregtetem magamon még egyszer a könyv
finom, apró írásainak, újszerû, érzékeny poémáinak egybeáramló hangulatát.
Mulattam, jóféle könnyek a szememben, édes-fanyar íz a számban, béke velem, s
végre egy kis megnyugvás, szóval nincs talán igaza Szép Ernõnek. Õt figyelik, a
boldog szenzibilis ifjút, a figurák és a dolgok, õ engedi magát figyeltetni, s
eközben önmagát figyeli õ is. Mindenki és minden szép, érdemes, mélységes,
haszontalan, de mulatságos és múlik és múlik. A Guignolban nézeti egy helyütt a
Halált a gyermekekkel Szép Ernõ: hát nagy gyermekként nevet õ is a Halálon.
Minden a Halál felé siet, de minden élet, és én is élek, és az élet minden pici
villanása megragyogtatja az arcom - így ujjonghat Szép Ernõ az õ
szomorúságában. Ezek a kis himmi-hummik, a Szép Ernõéi, ékes, kecses, finom,
meleg, azt mondanám, szabad versek, ha egy kicsit a vergõdõ madárra nem
emlékeztetnének. Készületek a várt sokra és nagyra, amit Szép Ernõnek adnia
kell, ha szomorúsága kevésbé lesz vidám vagy még vidámabb, és olykor, sokszor
ha kell, s ha érdemes, ha nem, revoltálni fog merni.
Ny 1914. május 1.
Ady Endre
|