|
Ez
a pár sor írás egy nagy haragból, egy hosszú, veszekedõ cikk tervébõl maradt
meg, s dokumentumnak jegyzõdik ide. Mert még a nagy harag is el szokott múlni,
a veszekedés cigány dolog, s hosszú cikket csak akkor ír az ember, ha soronként
fizetik. Hát húzzuk csak ki a méregfogakat és neveket, de hogy azért reánk
ismerhessenek: a legelõkelõbb, legeurópaibb magyar kritikus, költõ és
gondolkozó írt egy új poémás könyvrõl. Sorsosa, társa, barátja könyvérõl írt
ünnepiesen, megbecsülõen fényes szempontok közé emelve a poétát s isten tudja
hányadik kötetét. Sok mindent nem kellett már megírnia, mert megírta régebben,
de csodálatosan tetszett ezúttal neki egy-egy jelzõig, mondatocskáig
elcsúsztatnia a ceruzáját a poéta emberi és polgári személyiségére. Vén csont
már e poéta, s van egy olcsó szellemességû, de nem rossz axiómája: élete
nyitott könyv, csak éppen tán nem fiatal leányok kezébe való, pláne mikor
ezeket kezdi érdekelni legjobban. Ám e költõ aktív költõ, élete, egzisztenciája
még mindig a vers, s egyben még jelent valamit annak a lapnak, melynek a
kritikus fõvezérsége mellett õ is egyik vezére. S azóta se tudom elhinni, hogy
egy élõ, író és küzdõ poéta emberi remekségei s még inkább gyarlandóságai éppen
egy nagyszerû barát útján fussanak szét a megismertségbe. Éppen eléggé
jogtalan, tolakodó és ostoba módon kíséri a szegény "neves" költõ
ember-életét a sznobok és rajongók érdeklõdése s legendagyártó kedve. Meg nem
nevezett poéta azt szokta mondani, hogy egy társadalomnak, egy publikumnak legalább
hússzor jobban kell ellátnia egy ilyen emberét, hogy jussa legyen elvárnia tõle
magánéletében is a mindig grandiózust, õrzötten stílusost és megcsodálnivalót.
Hát ezt és ennyit most csak ideírtam, de bizony isten fog kelleni írnom, s írok
is hamarosan arról, hogy Hatvany Lajos hírhedt irodalompolitikája mennyire
bölcs és elõrelátó volt. Most éppen csak egy kis grimász akart ez lenni az író
privát életébe szemtelenül bekukucskálók felé ama régibb s - ma már bevallom -
oktalan harag emlékébõl. Mert aki ama poétáról írt, mindezt jobban tudja,
hiszen elõkelõ, a legelõkelõbb, s ama poétának s nekem, az embernek is
legkedvesebb. De nem kell látszatra sem rászabadítani az irodalmiaskodó plebset
a poétának úgyis kínok és kínok között egyensúlyozott életére.
Ny 1914. május 1.
Ady Endre
|