|
Versek,
új verseskönyvek, és én nem fogok komoly ítélkezéssel írni róluk, mert a baj
megvan, és nekem csak szomorkásan mosolyognom szabad. Voltaképpen minden
valamirevaló ember egy kötetkényi lírával hajítja ki magát az életbe, s ez
csupán a mûfajnak derogálhat. Eme költõk Franciaországban például a köztársaság
elnöki székébe kerülhetnek, s mindig büszkék arra, hogy verssel kezdték. Ha
nálunk is csupán a kedélyek tömeges nemesedésérõl s egy irodalmibb kultúráról
volna szó, rendben van, sõt jól van. De nálunk ez is, ez a sok költõ is, a
szegénység és ötlettelenség sirattató bizonysága és az embrionalizmusé, ha
tetszik ez a szó. Valaki kitalál vagy elles valamit, ami így-úgy sikerül, már
százan rohannak utána ugyanazzal lelicitálva vagy rálicitálva. Egy új kávéház
sikerül Budapest valamelyik régióján, húsz kávéház köszönti nemsokára. A
kabarékra emlékezzünk, a mûgyûjtõkre, a mozikra, a német színészekre, a
szociológiára, a feminizmusra. Olyan komikusan keverhetném, sorolhatnám a
dolgokat, hogy a hitelszövetkezetek is közéjük kerülnének, s ekkor már meg is
írtam minden írnivalómat ez ügyrõl.
Tíz
évvel ezelõtt - et quorum pars… fui - egy pompás és törvényes irodalmi reakció
döbbenetesen divatba hozta a verset. Ifjaink nem látják ma, hogy az a régi
versepoka lezajlott, már-már majdnem csak az irodalomé, s csak egy-két rostából
kihullott valaki számára az olvasóké is, kiket tagadhatatlanul megszámosított
az a pár év, de ízlésben finnyásabbá is tett.
Nos,
és a baj az, hogy a mi ifjú poétáink valamennyien a szent elhivatottságnak
majdnem kótyagos hitével, életüket fölszánva indulnak útnak. Csak egyszer
járnák be az országot, no meg igazándiban Pestet, mely mégiscsak az ország -
elrémülnének. Ilyen hitvány agrikultúra, ilyen lélekszegénység, ilyen koldus
majmosság: vagy legyen minden magyar ember költõ, vagy ne tessék itt minden
századik embernek Victor Hugónak vagy Verlaine-nek lennie. Sõt különösen ne
tessék, amikor Papp Zoltán jubileuma alig zajlott le, kevesellni a futurizmust,
s formákat keresni az egész világnak. Akiket most megemlítek, nem e költõk közé
tartoznak, talán kettõ kivételével, sõt köszönöm nekik, hogy eszembe juttatták
ezek elmondását. Farkas Antal például (Templomtüzek, vörös zsoltárok)
proletárköltõ, talán a legkülönb, de egyben nagyon elõkelõ poéta is. Kötik a
kipróbált formák, ha biztos, és töri õket, de a zseni, a géniusz illata csap
meg, mint májusi virágos ág, egyik-másik versében. Nagyon szimpatikus nekem
Kacskovich Tibor Béla (Szomorú mostan minden erre…), aki forr, de a maga borát
forrja, s önmagát keresi. Ligeti Ernõrõl szépen és mégis szigorúan írt a
múltkor Tóth Árpád: Ligeti erõs legény, ma még sokat kell elképzelnie és
affektálnia az át nem éltek helyett. Roppant érdekes Lovag Ádám könyve (Elsõ
versei), mely kissé zöldes líra, de igen ügyesen és bizarr fegyverzettel harcol
a lírával. Balázsi Podluzsányi Zsigmond (Antikrisztus versei), ki kedvesen
nekem ajánlotta a kötetet, pár év múlva nevetni fog, hogy ennyi tehetséggel
ennyire kereste a föltûnést. És megható ember Gutman Endre (Hulló csillagok),
aki a poétaságba már annyira belezavarodott, hogy mindent megír, vagy meg akar
írni, ami Homérosz óta versbe kívánkozott. Újabb verseit is olvastam, ezek már
eligazodóbbak, de, sajnos, többnyire idegen ösvényekre. Sietek, hogy a falusi
postás el ne késsen e levéllel, de van még egy sereg új költõm (Farkas Antal
nem az, és külön áll), a legtöbb közülök azt hiszi, hogy, ha nem több,
legalábbis Ady lesz. Szegények (nem a most idejegyzettek), ha tudnák, hogy ez
se nem mulatságos, se nem szükséges.
Ny 1914. június 1.
Ady Endre
|