|
Az
történt, hogy az Irodalomtörténet címû folyóirat, elõkelõ társaság folyóirata,
ismertetett egy Ady Endre lírájáról szóló könyvet. Szó sincs róla, nagy megtiszteltetés,
ha szomorító is, midõn az emberrõl könyveket írnak, melyeket elolvashat, mivel
még él és lát. De elevenekkel szemben majdnem lehetetlen az igaz kritika, s ezt
a kérdést szerény személyem kapcsán szeretném néhány kompetens ember érdeklõdésévé
tenni. Érdemes, komoly tanárember írta a legutóbbi Ady-tanulmányt, de talán õ
maga se hiszi, hogy kimondta ez ügyben az utolsó szót. Általában, hogy mernek
az emberek elébe kerülni a Halálnak s kimondani olyakat, amiket csak a Halál
után volna szabad, ha fölemelõt, ha lesújtót? A magyar lírikusok ugyan tradíció
szerint kötelesek fiatalon meghalni, de talán a tradíciók ma már nem olyan
parancsolók, mint tegnap. Íme, Lévay Józsefnek, Kiss Józsefnek is szabad volt
élniük addig, sõt tovább, mint Herediának vagy Coppée-nak. Nagyon fájna, ha az
embereket nem érdekelné s foglalkoztatná az én poézisom, de jobban fáj, hogy
harminchat éves vagyok, s száz irodalomtanár hegyezi rám a ceruzáját, s
szeretné, ha nem élnék. Igazán kénytelen vagyok kijelenteni, hogy elfogult
bíróra, magamra fogom bízni, meddig élek, és meddig fogok írni. Az
Irodalomtörténettel s annak kiváló és kedves szerkesztõjével, akit nagyon
szeretek, elintéztem az afféromat. De most szeretnék a nagy, teljes, babonás
„Irodalomtörténet”-tel beszélni, melyet a pesti írók úgy csúfolnak. Várjon reám
türelemmel, ne adja nekem az élhetetlen halhatatlanságot, de majd a rendes
idõben döntsön rólam: igazán nem bánom, miként.
Ny 1914. június 16.
Ady Endre
|