|
Lehet,
igazuk van azoknak, akik azt remélik, hogy az embereket különbekké fogja
uniform[iz]álni az Idõk jelen tanfolyama. Sohse volt szükségesebb, szabadabb,
sõt jogosabb az optimizmus, mint most, s katonás korhoz katonás virtus illik.
Az azonban valószínûtlen, hogy civilizációnk még jó darabig más utat vehessen,
vagy pláne a tegnapi, mondjuk eddigi, magasságokat túlhágja. Nevelni azonban
okvetlenül nevel, szervezni azonban okvetlenül szervezni fog, tömegeket
szervezni, ez a háború. S ha akadnának netán még költõk és gondolkozók e
földön, s ami még lehetetlenebb, ezek között arisztokratáskodók, ezeknek pont
megérkeznék a második problémájuk. Az elsõ a szocializmus volt, melynek
tömegeitõl úgy irtóztak, mintha a renaissance elõtti kereszténységet hozták
volna vissza. A szocializmus - tudjuk - jó gyermeknek bizonyult, engedelmesnek
és tanulékonynak, talán a háborúhoz sem értenõnk [!] nála nélkül úgy, ahogy
értünk. Az új militarizmus, mely természetesen korát és ennek civilizációját
nem tagadhatja meg, íme, újabb tömegeket, új kemény diót ígér. Éppenséggel nem
tartjuk lehetetlennek, hogy ez új tömegek a szükséges moratóriumok lejártával
fizetni fognak elõdeiknek, a szocializmusban szervezett tömegeknek. A
szocializmus segítette az új tömegeket formáló háborút, s az új militarizmus
tömegeirõl nincs jogunk föltenni hálátlanságot. Legalábbis annyi történni fog,
hogy egymást súrolva is sok simítást fog elvégezni két ilyen hatalmas felület.
A nagy intellektuális kultúra féltõi pedig temperamentumuk szerint vagy megint
aggódjanak, vagy megalkudva reménykedjenek. Nálunk, nekünk, már ti. akiknek
ilyen gondjaik volnának, külön vigasztalás, hogy a mi burzsoázi[á]nk még
jóformán meg sincs, s akik megérik (ez ellen két világháború se tehet
semmit)[,] majd gyönyörködhetnek mindama gyönyörûségekben, melyeket a
burzsoázia kifejlõdése, virágzása és rothadása adni tud és szokott.
Ny 1914. november 1.
Ady Endre
|