62. LEVELEK MADAME PRÉTÉRITE-HÖZ

Úgy szaporodnak a tegnapok, mint a tengeri nyulak, s én nem is tudom már, mely és milyen tegnapon írtam Bölcsességednek utoljára, Madame Prétérite. Íme, Madame, Hanyagoltságod pénztárába akkor fizetem be a szív bánatpénzének örömét, amidõn, ha tetszik, rám se pillant. Kár elhagyniuk egymást a találkozottaknak, mert a találkozások mindig szentek, s újra élni talán lehet, de újra találkozni soha. Hiszen azért szaporodnak olyan gyorsasággal a tegnapok is, mert ma minden és mindenki minutánként meghal, hogy élhessen. Mi nagyon elhagytuk egymást, s mivel folyton-folyton élünk, nagyon össze kellene kerülnünk ismét, mert Élet voltunk volt [!], és Élet szeretnõnk [!] lenni. Tehát valószínûleg meg is szépültünk mostanában, mert a mûvész, az asszony és az Élet meg szoktak szépülni, ha szeretik õket. S minden más hazugság, tûnõdõ fejek fájása: sohse volt szeretettebb az asszonyiság, a mûvészet és az Élet, mint ma. S ez evangéliumos fölfedezés örömét kinél róhatom le kedvem szerint valóbban, mint Mindenségednél, Madame Prétérite? Be jó, hogy én vagyogatok még, be jó ez Félreértettségednek, mert eljött amaz idõ, amikor a Múltat leginkább fosztogatják s éktelenítik. Jó az ilyen agyonszántott föld, mint én vagyok, az ilyen mag-õrzésében kiszámíthatatlan szántóföld, melyben még a Bizalom is megterem. Valószínûtlen és talán valótlan csókjainkra kérem Ragaszkodóságodat, Madame: segítsen most nekem az igaz Múlt megvédésében. Olyan különös parvenüség lett úrrá e megkótyagosodott világon, mint már néhányszor, mikor a nagy tömegek szerephez jutottak. Bolond hisztéria csattog szerteszét, abban az örömben élvén, hogy most már egy nem is új, de más világ jön. Hiszen igen, hiszen mindig új és más a világ, mert mindig mások és másként szürcsölgetik. És mindig ugyanaz mégis, mert az ember szürcsölõ képessége alig-alig nõtt valamit, s még az irtózattal is úgy van, mint a nagyon hideggel vagy a nagyon meleggel. A sok öröm és a sok kín csak fantáziálás, az új nem új, a Múlt nem Múlt, de azért mégiscsak védjük meg a Múltat.

*

Jártunk-e mi együtt, vagy együtt jártunk-e mi Párizsban, Párizsunkban, mely kínokban vonaglik most, mint egy makrójától fojtogatott szabados delnõ? Ha együtt kóborogtuk volna be a Várost, kinek meg kell bocsátanunk, miként Magdalénának Krisztus megbocsátott, ne feledjük el egymást. És ne feledjük el, hogy Párizs rabló volt, mint a szerelem, de a szerelemnél szebb ajándékot nem kapott az ember, és Párizs csakugyan az új Athén volt. Be rejtett engem, be mámorosított, be rossz volt, és be vidámító: kicsiny zugainak, groteszk embereinek árnyai most megszentelõdnek. Óh, Istenem, mi van a Hôtel de l’Europe-pal, a Hôtel des Balcons-nal, a hajnali Maximmal, a Rabelais-val, Madame Hubert-rel és Carmen kisasszonnyal? És mi van a többiekkel, kikhez napjaim kötõdtek, más nõkkel, más zugokkal, lármákkal és szédülésekkel? És Jauresnak nem fájt-e [a] halál, él-e még Allemane, milyen most a Millerand ravasz, dölyfös mosolya, és a Párizs-Lyon-Méditerrané[e]-n jár-e a Côte d’Azur Rapide? Anatole France megkapta-e magát, s mi van az én belga-francia íróbará­tommal, aki George[s] Eekhoudra esküdött? Óh, évek, szépségek, búsongások, bujdosások, legénykedések, olvasások, nézések és suttogások és készülések. Hogyan nem gondoltam én soha arra, ott, akkor, a Városban, még [a] japán-orosz háború idején sem, hogy egyszerre csak megõrülhet az egész világ? Éppen úgy jártam volna, mint a repülés kezdõ gépeivel, melyeknek gyermekes próbáira ott közelemben nem mentem el, s amelyek egyszer csak, bár én nem vettem észre céljukat, mégiscsak fölrepültek? Hihetem-e még vátesznek magamat, mondja, Madame Prétérite, azután, hogy jósolni a legkínálkozóbb konstellációk között sem tudtam? Hiszen jósoltam is nemegyszer és beváltakat, például ama tréfámmal, hogy Franciaország kikészülõdik Európából, talán Afrikába. De, jaj, elégedetlen vagyok mégis magammal, bár érzésem izgatottabb és izgatóbb, igazítottabb és igazodóbb mivoltában nem szabad kételkednem. Meglátja, Madame Prétérite, hogy nekünk nem lesz semmi örömünk, ha akármi is fog történni, pedig még sok akármi történhetik.

*

Azt írtam volt, hogy sok akármi történhetik még, Madame Prétérite, s hallom Örökösségednek hideg kacajú válaszát. Igaz, no, persze, hogy igaz: nem történik semmi, nem történhetik semmi, mert csak egy ember tud történtetni. Most nagyon sokan csordállottunk össze, irtóztatjuk és reméltetjük egymást, aludjon, s álmodjék szépeket, Madame Prétérite.

Ny 1914. november 16.

Ady Endre