|
Tisza
István bizonyosan bátrabb ember, mintsem akárhogyan azért mondjon most valamit, mert neki lehet mondania. Számolnia kellett s okvetlenül számolt is
avval (örömmel olvasom Jászi Oszkár cikkét a Világban), hogy vétókat kap.
Vétókat éppen azoktól, akik a nemzetiségi, legelsõsorban [a] román kérdésben
látók és bátrak voltak világháború nélkül is. Azoktól, akiket golyónál jobban
elnémított, kiformált az államok, a népek, a világok háborúja. A Nyugatban
ujjongva én írtam volt Jászi Oszkár legnemesebb könyvérõl, mely a nemzetiségi
kérdést majdnem újra fölfedezte. Mely nem számolt ugyan egy világháborúval, de
a demokráciát minden zûrös-lázas világháborún túlható panaceának mutatta ki.
Kötelességnél több hittel hiszem én is, hogy nem a medve bõrére iszunk, bár én
még a Tisza István helyén hallgattam volna. Úgy sejtem: ha a magyar nép a
háborúval, a román értelmiség pedig népe ügyének ügyes adminisztrálásával nem
volna elfoglalva, szintén nyepozvolimoznának. Vétóznának éppen úgy, mint a
nacionalista magyar ellenzéki politikusok avagy mi, a nemzetiségi kérdésnek és
demokráciának legnotóriusabb, de legliberálisabb egybekapcsolói. Tisza István
megint csak arra gondolt, hogy a fajtájabelieknek ne csináljon bajt egy fránya
népszabadítással. A románok kapnak szebb, jobb, több választójogot (tudjuk,
hogy ez sem sok, még nem is elég), a többiek nem. Esetleg belehal e parciális
demokráciába a román értelmiség, de úgy kell neki, mivel konkurrenciát csinált
a mi úri eltartóságunk magyarjainak. A háború sorsa valóban katonáink, de egy
kicsit (Tisza István is hiszi ezt) Isten kezében is van. Utána nem következhet
olyan fizetés, melynél mi szegény, cégéradó nagylelkûek vagyunk. Nekünk megvolt
s meglesz a saját nemzetiségi orvosságunk, de ez nem engedi meg, hogy a magyar
nép tovább is a magyar uraké legyen. Átkozott, szép fajta ez az enyém, ez a mienk,
mely élete eldobása után is azt üzeni, hogy az õ sorsa a legrosszabb, és
segítsünk rajta. Talán elmegyünk katonának, orosz golyó elé, de (figyelni
tessék) igazságaink itt maradnak.
Ny 1914. november
16.
Ady Endre
|