|
Szerencse,
Madame Prétérite, hogy az Emberiség, a maga egészében, okvetlenül feminin nemû
és természetû. Már, drága Barátnõm, én éppen négy hónap óta nem volnék, ha nem
tudnám, hogy a nõk megbocsátanak önmaguknak. Õnagysága, az Emberiség, alig
várja már, hogy megbocsáthasson önmagának, s talán legelsõ okból éppen ezért
fogott szörnyû vétkeibe. Mit adhatna körülsáncolt, gyarló mivoltában önmagának
vigasztalóbbat az Emberiség, mint a bûnöket? E bûnökbõl, éppen úgy, mint az
asszonyokéiból, erényt csinál megfontoltan s évszázadokon keresztül. De erényét
el tudja dobni, mihelyst a bûn és erény ez összezagyválása (hiszen ezek
nincsenek külön) nyugtalanítani kezdi. Drága Asszonyom, Madame Prétérite,
higgye el nekem, hogy amaz „örök nõi” nem bók! Valóban csak a nõi az örök, s
már régen kellett volna az okosabbaknak, a férfiaknak, kezdeni a
kikerülhetetlent, az elasszonyosodást.
*
Szeretné
persze, Kíváncsiságod, ítéletemet hallani a férfiúi bátorságról, melyet maguk
szintén meguntak. Hát: a férfiúi bátorság éppen olyan bátorság, mint az asszony
félénksége: gyáva védekezés. Védekezés a semmi ellen, a következendõ ellen,
minden ellen, önmagunk ellen, az Ellen ellen. Szemünkre vetik, mai embereknek,
hogy folytonos kérdésünk ez: mi nincs jól, avagy mi nem tetszik nekem? Az ember
arra teremtõdött, nõtt, hogy vágyjon a boldogságra, mely el nem érhetõ, s hogy
minden lépésével mégis gáncsot vessen neki. Ha valaki olyan kívánatos, szép,
mint Szépséged, nevethet e professzoros bogarászáson. De mondja meg nekem,
Szépséged, mit mívelhet ennyi szépséggel, ha nekünk ez csak percnyi illúzió, s
ha az egész egy szép, asszonyos hazugság?
Szeretem
azokat az embereket, akik gondolkozva nem gondolkoznak, s ezért szeretem a
kiváló nõket.
*
Miket
nem beszélnek a tarkónütöttek, a tegnapi bajtársak, óh, Madame Prétérite!
Szeretnék magukat beleigazítani egy ma még nem is sejthetõ világ-eligazodásba,
hát ezért. Kezdek még erõsebben barátkozni a Múlttal: a Múltnak regulái vannak,
s a Múlt nem kacérkodik. Nézze csak meg a háborút, kitõl undorodok, mennyire
kacérság nélkül csinálja új lehetségeit! Pedig a háború nem egy jólnevelt,
túlfinomult gyermeke az Emberiségnek, ha viszont nem is az az idegen, akire a
„széplelkek” remegõ ujjal mutatnak. Mindenesetre mostanában, itt, Erdély
[s]zélén, sokat foglalkozom a kutyákkal, lévén itt sok kutya. No hát, ezek
annyival szebben élnek az embereknél, amennyi kivonandó intellektusukból az
embertõl eltanult.
*
Csókolom
Csókolandóságod kezeit s mindent, mit kezei befedhetnek, Madame. Boldog
karácsonyi ünnepeket kívánok egészséggel, ezt is töltse el békességgel.
Ny 1914. december
16.
Ady Endre
|