|
Szememre
ne hányja, Madame, hogy leveleim szinte halottasan kezdenek ki-kimaradozni,
mert igaza van, és ez fáj. Messze írom én az én leveleimet, ha írom, s olyan
sokszor nem írom, és küldeni valamit, annyi, mint várni valamit. Komoly öngyilkosak[!]
is szoktak néha levelet írni, de ezek szintén várnak valamit, sõt kapnak is:
fontosságuk hitét s erejét. Ez szükségesen jó lehet a halál elõtt, de én
komolyan meghalni sem szeretnék, várni meg most nem várok semmit. Óh, Madame,
minden nõimnek még tegnap legvalószínetlenebbje[!], ma már Képzeltséged az
egyetlen, kit meg tud test[es]íteni menekülõ lelkem. Talán nincs is más számára
írásom. Egyetlenséged az én irgalmas Éjszakám, kibe bele lehet sírni halkan.
Megérem-e, hogy midõn is hangosan lehet sírni, tetemre hívni[,] átkozódni, ha
vajon megérem-e? Addig, Madame, mert hátha nem érném meg, tán még halottasabb
ki-kimaradásokkal is írhassak olykor az én Serájámnak. Igen[,] Serájának, a
Biblia Shakespeare-je, a szörnyûséges szépségû költõ, a hatalmas Jeremiás
Serájának. „És mondá Jeremiás Serájának: mikor Babilonba jutsz, és látod és
elolvasod mind e szókat… Mikor a könyvnek olvasását elvégezed, köss reá egy
követ, és hajítsd be az Eufrátesz közepibe.” Boldog könyv, boldog levél, mely
súlyos volt a reákötött kõ nélkül is, mert megírhatá "és megírá Jeremiás
egy könyvbe[n] mind a háborúságot, mely következendõ vala." Madame, az én
leveleim, az én könyvem a szomorú fojtottságnak hörgõ, szakadozott szavú, gyáva
levelei és könyve.
*
Jött
hozzám az én barátaim közül az erõs, akinek az ereje szép és magyar, s
ugyancsak tegnap vigasztaló erõ is volt. Szeretett, nagy, mondókás emberem,
akirõl ilyesmit írtam valaha, nem emlékszem pontosan: Nyugat csapatjának keleti
zászlója. Szomorúan, hallgatagon ültünk egymással szemben, lecsüggedtek a
legmagasabb, legbüszkébb zászlók is, s azután hirtelen egyszerre mosolyogtunk.
Szavakkal nem tudtuk vigasztalni egymást, kigyötörtünk szeretettel egymás
számára egy vigasztalni akaró, hazug mosolyt. Megdöbbentünk, s visszakeseredett
az arcunk, bizonyosan mind a ketten arra gondoltunk, be jó lett volna többet
megtartani ama Kálvin hitébõl, kinek vallásához számítanak bennünket. De írni,
lehetne-e írni, ha a hatalmas Jeremiás akarna újra-élni bennünk, akkor is,
lehetne-e írni? Kinizsi Pál ölt ellenség hulláival agyarfogain táncolta a
táncát, mint ifjaink okulására minden tanulságos könyvben megolvasható. Hát
tudnánk-e ma mi olyan próféták vagy szörnyetegek lenni, hogy testvéreink
hullájával táncoljunk hullatestvéreink testvérei elõtt, akik nekünk is
testvéreink? Até, vagy hogy is nevezte a görög-római mitológia, a kéjgyilkos
Harag, szabadon bocsátotta minden seregeit. Most õ az Úr, s boldog lehet az
ember, ha õt szolgálhatja, s mi is békültebbek, bölcsebbek s talán már holnap
halottak is lehetnõnk, ha õt szolgálni tudnók. Dehogyis sért engem a pompás
cinikusok, illeszkedõk nagy fordulása, szinte lendületes kürtölése, hazudozása,
melytõl önmagukat sem tudják egészen megkímélni? Hát van-e teremtenivalóbb,
szükségesebb emberfajta az övékénél, mikor túl kell harsogni minden kétséget,
mert most már a kétség bûn volna? Olyan kellõek õk, amilyen kelletlenek mi
néhányan, megátkozottak és némák, aludt, nehéz vérfagy-darabok a vígan
csörgedezõ vérfolyóban.
*
Madame,
szép lett volna meghalni tavaly tavasszal, avagy szép volna élni száz év múlva.
De jaj, hiszen ez gyalázatos hedonista vallomás, és talán nincs is benne egy
fikarcnyi jó és igaz. Tehát: szép élni akkor, amikorra élni elhívattunk, s ki
tudja azt, hogy mi szép, mi jó, mi célos és mi érdemes? Mégis talán
Jeremiással: „téríts meg, Uram, minket tehozzád, és megtérünk, újítsd meg a mi
napjainkat, mint vala a régi idõben”.
Ny 1915. március 1.
Ady Endre
|