|
Szegény Zuboly
emlékének
Egy
német katonai blankettán írta meg nekem utolsó levelét testvéremnél is több
emberem, Zuboly.
„Kedves
Adym, Csucsán áthaladva ma d. e. 9-kor, véletlenül értesültem, hogy ott
tartózkodol. Nem állhattam meg, mert nem egyedül vagyok, 250-ed magammal mint a
VII/3 menetszázad parancsnoka, aki most indul a harctérre. Hogy melyikre, még
mindig nem tudom, pedig tegnap este óta vonaton vagyunk. De majd csak a sok
közül egyiket biztosan megtaláljuk. Szeretettel ölel Zuboly.”
Majdnem
egyszerre indultunk el, én házasodni Pestre, õ az uzsoki halálba, s egyetlen
mentõ körülményem, hogy április 28-án engem is besorozhatnak katonának. Nekem
ma Zuboly kiszáradt szemekkel is jobban hiányzó, nem, jaj, nem látható,
nélkülözhetetlenebb, mint bárkinek. Életem kicsi eredménye a legjobbak, legfinomabbak,
legigazabbak szerelme, s ezt úgy megcsorbította ez a rossz Zuboly. Néha egy
évig minden napon kellett látnunk egymást, kellett,
s azután - hogy is mondta õ egyszer egy szanatóriumban, sõt egyszer egy
kórházban is? -:
-
Uram, én mindig hallok rólad, s ha jó dolgod van, ha fickándozol, a hatodik
határban járok, messze tõled. De csak az orrod vére induljon meg, azt is tudom,
és akkor elmegyek, megverekedni is érted, akárhová.
Valóban,
az én jóságos verekedõ embereim közül való volt, ki nagy-nagy válságaim idején
egy-egy kötet versemmel hadonászott utcákon és kávéházakban. Boldog vagyok,
hogy magyarságunk új és a legrégibb volt, egyforma, a „Négy-öt magyar
összehajol” versemet neki írtam. (Ma véletlenül, mert beküldték, olvastam egy
klerikális revüben valami Kiss Menyhért vagy Mihály nevû fûzfaköltõ s
nyárfakritikus cikkét, hogy én milyen kozmopolita vagyok.) Nem szorultam rá, de
olyan szent halott, mint te, Zubolyom - megengedem -, tanúskodsz, és tanúskodj
mellettem.
Sohse
maradt ki, ha nomád életem bármerre sodort is, szívembõl és emlékezetembõl. Egy
kóbor versem mindig adódott neki a köteteimben s egy zokogás sokféle
fájdalmaimban. Hadd adassék még egy morzsányi gyászoló valómból a legnemesebb
Zubolynak, egy-két verssor az én átkozott s általa mindig áldott poézisembõl:
Ha elmentél,
Okod volt rá s minden tettnél
Mondottál egy jó-nagyobbat,
A Halált.
*
Csak hadd fájjon
Szívem e bolond hiányon,
Hogy nem látom bölcs-hunyorgó
Szemedet.
*
Százegy éjnek
Virrasztója, éber Lélek,
Most is bizton és neked van
Igazad.
Élj
tovább a szívemnél, élj tovább nagyszerû testetlenségben, Lélekben, drága
Zuboly.
Világ 1915. április
18.
Ady Endre
|