(Levél Szép
Ernőnek)
Éppen
dominóztunk akkor is, édes Ernõm, amikor te közénk toppantál a Hôtel Európa
alá, a kicsi bárba. Emlékszel-e az öregedõ asszonyra, a bár tulajdonosnõjére, s
legfõbbképpen emlékszel-e Carmenra? Ez a spanyolos, dél-francia, talán zsidó nõ
milyen aggályosan teljesítette a teljesítendõket. Általában hogy sajnáltak és
egyszerre utáltak is bennünket a társaságban. A Madame-on, a tulajdonosnõn
kívül ugyanis voltak itt még mások nemkülönben. Itt volt egy vasúti fõkalauz a
jeles rivierai vasúttól, a híres P. L. M.-tól. Azután itt volt a Carmen
barátnõje is, az a furcsa és budapesties barna, aki rosszul beszél franciául.
Azután ott volt a belga biciklista is, akinek több érme volt, mint mi valaha is
szerezhetnénk annyit az irodalomban. A többiek nem voltak jelesek, holott
szintén jelentõsek voltak, s te eltûntél Carmennel. Sejted-e most egészen, hogy
milyen szegények, áldozati bárányok, nevetségesek voltunk akkor? Carmenéknak
pénzeket adtunk ágyúszögre, s drágán fizettük meg a magunk lenézetését. Talán
ma már, nekünk, nem is volna szabad effélére gondolnunk sem. De jó, hogy
gondolunk, gondolhatunk, s legalább annyit kérdezhetünk egymástól: és ha élünk?
És ha élünk, és ha lehet, megint ott leszünk valahol Párizsban, a
viszontlátásra, édes Ernõm.
Ny 1915. május 1.
Ady Endre
|