72. TÁVOL A CSATATÉRTÕL

I.

Ágoston úr esete

Heinrich Gusztávról, miután saját Akadémiája (mert nem a Széchenyié, ugye, de minden senkié?) elintézte, kár is beszélni. Kár néha némi haszonnal jár, s én még a Heinrich Gusztáv (aki merészelt Arany János utódja lenni) személyét se tartom kicsinynek[,] egy nagy világ­háborúban sem. Fõképpen pedig emlékezetes, irodalmaskodó gimnazista korunkban néhányan már ezt az Ágostont lebecsültük, kellemetlen természetûnek tartottuk. A minap régi tanáraimat emlékeztettem erre: tizennyolc-húsz évvel ezelõtt már derengett. Mégis kár, hogy Magyarországon Heinrich Gusztáv nem kapta meg az Akadémia nagydíját is. Én azt szerettem volna, hogy ezenkívül még v. b. t. t. is lehessen. Itt nálunk minden csak úgy igazodhatik el, ha Tisza István nagy államférfiú, Heinrich Gusztáv legkoszorúsabb akadémikus, ad abszurdum minden. Akkor talán ébredeznek az emberek: nem szeretem az apró javításokat egy gépezeten, melynek egy srófja sem jó.

III.

És most üzlet

Az apám kicsi földjén még mindig van negyven hold bevetnivaló. Jó föld pedig, kár érte, kár fõképpen a nagyhangú szó lezuhanásáért: termeljünk. Lovainkat elvitték, sõt már nemsokára a teheneinket is elviszik Bécsbe, hogy ott jól egyenek. Kár, kár, és az ember a világháború legförgetegesebb stádiumában is savanyú mosollyal csak ennyit mondhat: magyar glóbus, magyar ugar.

Világ 1915. május 9.

Ady Endre