74. TÁVOL A CSATATÉRTÕL

I.

Rodin a pápánál

Szép dolog bizony az, hogy Rodin most jutott egy élõ pápához, s az elõkelõ Benedek most mintáztatta magát Rodinnal. Kellett, hogy most találkozhassanak a keresztyén pogányság s a pogány keresztyénség, most, most. Ha Õszentsége képet írni vagy szobrot faragni tudna, okvetlenül kontramodellként veszi Rodint. Okvetlenül gyönyörûeket, fájdalmasan magasz­tosakat gondolhatott el együtt a két ember. Például: mennyivel szebb lett volna találkozásuk a renaissance idején, idejében. Azután: mennyire nem Szent Péter-i avagy pheidiaszi az õ életük most, ebben a világban. De legalább lehetne olyan, mint a Sixtusi kápolna erõs meg­csinálásának idején. Benedek pápa és Rodin, ha beszélgettek szörnyû undorral beszélgethettek arról, ami most van. De belsejükben fekete-pirosan kelt az emlék vagy sejtés elõdeikre, akik talán-talán valaha, valamikor ezt az iszonyú most-at sok évszázados szántással elvetették.

III.

Az öreg vátesz

Vidéki újságíróskodásom emléke õ is: a volt katona, magas, kemény, féloroszlán arcú, városi hivatalnok. Dörgõ hangú volt, de beszédben keveset dörgött, hanem írni sokat írt. Súlyos kötetjeit minden félévben fölhozta szépen, büszkén (mennyibe kerülhetett neki a nyomda) a redakcióba. Egyik munkájára nagyon emlékszem, furcsa címû volt, valami ilyen[:] Oroszország mint a világháború örök réme. Hogyan tudtunk nevetni az akkori fiatal intellektuálisok hamarkodásával és fölényes gõgjével az öregen. Õ pedig egy év óta két katona fiát gyászolta el, talán még két fia harcol ma is, egyik egyenesen kierõszakolta a katonáskodást, hogy bosszút állhasson testvéreiért. S az öreg is, hatvanon fölül van jóval, beállt katonának és bosszúállónak. És mi, kik váteszeknek hittük magunkat, ki mertük akkor régen kacagni ezt az öreg váteszt.

Világ 1915. július 11.

Ady Endre