|
I.
Jött éve csodáknak
Most
az Eget nézi mindenki, még én is, az Eget, mely a legóbb viaskodások óta az
Ember néznivalója. Csillagraj, üstökös, égi ábrázatok, különös fények és tüzek,
látnivalók, magyaráznivalók, ezeket nézzük. Én pontosan fölírom, mint
kötelességem: láttam Csucsán (Kolozs vármegye), augusztus hatodik napján, este
8 óra 31 perckor. Északkeleten egy csodálatosan óriási ökörfejet játszott a
felhõ, késõi, különös nappirítással segítõdvén. Tulok volt, nagyszerû, magyar
ökör ezerszeressé nõve, s nem is volt nagyon bús, de sebzett homlokú s kónya
szarvú. Megbámultam, de vegyék ki belõle az égi jel értelmét mások, mert nekem
csak öt percig mutatkozott, s azután felhõ-testével láppá változott.
III.
A magyar Svájc
Milyen
szép lett volna és lehetett volna a magyar Svájc, ha nálunk nem a bolondok
voltak volna bölcsek. Hiszen a magyarnak se kellett volna öldöklésben igazolnia
az életét, mint ahogy a svájci se gyáva himpellér. Lett volna s volt ezer módja
életünk, valóságunk megmutatásának, ha - urak nincsenek. Svájcban a paraszt
legalábbis annyit jelent: mágnás. Vezetõ uraink mindig azt mondták, hogy a
magyarságnak vért kell hullatnia - hivatásból. Hivatásból, jól van, de a
svájciak is hivatásból - svájciak, s a svájci paraszt Tisza István a hatványon.
A geográfia, történelem és egyéb szamárságok táltosai beszéljenek: mi Svájcnak
indultunk, s - landsknechtek lettünk.
Világ 1915.
augusztus 8.
Ady Endre
|